„… rettegni és gyötrődni kezdett…” (33)

Dédnagyanyámnak a házában volt egy olcsó utánnyomott kép Jézusról a Gecsemáné-kertben. A sötét, mélykék éjszakában a nyugodt, szelíd arc sugárzott. Még ilyen fénylő glória is volt körülötte, ahogy az rendre módra lenni szokott. Milyen békés, nem is fél a sötétben, én meg igen – valami ilyesmi gondolatokat hívott elő belőlem a kép. Az egyház hajnalán nagy vitákat keltett az evangélium mai szakasza. A görög szellemen felnövekvő atyák számára nehezen volt kibékíthető az Isten mindenhatóságának, rendíthetetlenségének, világfelettiségének a betonbiztos elképzelése azzal, hogy most ugyanennek az Istennek ugyanez az Isten Fia retteg, gyötrődik, szorong és szomorú. Az Istennek nem illendő ilyen emberi gyengeségek jeleit produkálnia – vélték sokan. Az evangélium mégis arra hív bennünket, hogy képzeljük el a maga valóságában ezt az Istenfiút, ahogyan hozzánk hasonlóan megtapasztalja az élet siralomvölgyét. Nem megjátssza a könnyeit, nem csak pózol addig, amíg elkészül a portré az együttérzés pillanatairól, hanem testestől-lelkestől átengedi magát a félelemnek, engedi, hogy a halál hamarosan beköszönő fuvallata átjárja kívülről-belülről. Ez is Isten.

Engem vigasztal a tudat, hogy Jézusnak is van Gecsemánéja, és hogy az Isten is könnyekre fakad. Nem csak azért, mert a rendíthetetlen mennyei Bíró képe távol áll tőlem, de főként azért, mert a világ minden fájdalmán keresztül vivő életet másképp nehezen lehetne végigjárni. Az, hogy mindenben hasonlatossá lett hozzánk a mindennapok szintjén azt jelenti, hogy életünk minden területét érti és érzi Krisztus, sőt, maga is meg- és átélte. Így válik még a negatív is reménységgé, hitté és bizalommá. Milyen abszurd, bátorítást nyerni abból, hogy valaki értem és azóta is velem retteg és gyötrődik.