„…a leprás Simon házában volt…” (3)

Valójában fogalmunk sincs, ki Jézus betániai vendéglátója, aki vacsorát rendezett a Mester tiszteletére. A leprás Simon. Szinte kizárt, hogy ragályos betegségének aktív stádiumában volt, amikor a házba beinvitálta Jézust és társaságát. A leprások általában nem éltek a társadalomban, ahogyan azt más evangéliumi elbeszélésekből is tudhatjuk. Valószínűbb, hogy egyike volt azoknak a meggyógyult leprásoknak, akik korábban találkoztak Jézussal, s akik közül csak kettő tért vissza hálát adni az orvosi csodát elvégző Úrnak. Ha tényleg meggyógyult, s immár fizikálisan és kultikus értelemben is tisztává lett nyilvánítva, ugyan miért nevezi az evangélista még mindig leprásnak? Nem megbélyegzés ez a részéről, valami régi stigmaszerű megnevezést rajta hagyni ezen az egyébiránt ismeretlen emberen? Mintha ma egy keresztyén hitre tért korábbi prostituáltat vagy alkoholistát vagy egyéb megbélyegzett identitást odabiggyesztenénk XY neve mellé, ezzel is kiemelve, hogy „na látjátok, ilyen volt ő”, esetleg meghagyva a gyanúját annak, hogy a „bor mégsem válik olyan könnyen vízzé…”

Tetszik nekem ez a kettős identitás. A leprás Simon. A vámszedő Máté. A halász Péter. A hitetlen Tamás. A véreskezű Pál. Az ördöngős Mária Magdolna. És így tovább. Van ebben valami mély teológiai meggyőződés, szerintem. Kifejezni azt, hogy az ember múltja, jelene és jövője mind együtt áll Krisztusban. Meghalás és feltámadás, óember és újember, bűnösség és megigazulás egyaránt feszül bennünk, akik otthonunkat – testünket és lelkünket – Jézusnak ajánlottuk fel. Valami csoda rejtezik itt ebben az ismeretlen alaknak a rövidke bemutatásában, amit mi is érzünk napról napra magunkon. Úgy képzelem, hogy az egykori-és-mindenkori-leprás Simon testén továbbra is láthatóak voltak korábbi nyomorúságának nyomai, amiket ha manapság képeken látunk, elszörnyedünk. Ezekkel a sebekkel, a betegségnek szörnyű bizonyítékaival ül ott most Krisztussal az asztalnál. Várni kell a teljes újjáteremtés napjáig, hogy mindenestől levessük magunkról romlandóságunkat, de addig is új létformánk, új életünk bizonytalan bizonyossága birokra kell bennünk napról napra mindazzal, ami voltunk és ami pusztított bennünk. Leprás Simonból azzá a leprás Simonná lettünk, akivel Jézus együtt vacsorázik.