„Vajon nem az ácsmester ő, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon

testvére? Nem itt élnek-e közöttünk húgai is? És megbotránkoztak

benne.” (3.)

Amikor Jézus szólásra emelkedik a zsinagógában, akkor nem is az a fontos, amit mond, hanem sokkal inkább az, ahogyan a hallgatóság reagál rá. Lukács természetesen leír egy történetet, amiben Ézsaiás próféciája hangzik el, de ott is inkább a reakciók vannak a fókuszban, mintsem az, amit Jézus mond. Márknál a legélesebb a reakció, a klasszikus karaktergyilkosság egyik mintapéldáját látjuk itt, amikor is a beszélő súlytalanítása úgy történik, hogy magát a személyét próbálják meg leépíteni. Hogy veszi magának egy ácsmester a bátorságot, hogy szólásra emelkedjen ott, ahol még a tekintélyes és bölcs farizeusok és írástudók is csak nagyokat hallgatnak?! Ráadásul ő a Mária fia, a zabigyerek, őt nem az apja után azonosítják, meg amúgy is, hát látjuk az egész családot, tudjuk kik is ők! Ismerős? Mi keresztyének jók vagyunk ebben, emlékszem egy lelkészkolléga nem értette miért mondtam neki, hogy méltatlan egy református lelkészhez, hogy az általa nem kedvelt politikusokat a gúnynevükön szólítja, említi, nyilván ki fog komolyan venni egy Fegyőrt, vagy egy Fletót?! Ez is tipikus karaktergyilkosság. Ez eleve kizárja az érvek és vélemények ütköztetését, mert ennek a fajta pszichikai
adviselésnek a másik karakterének az elpusztítása a célja és nem az értelmes párbeszéd. Jézus Krisztus karakterét azért nem lehet meggyilkolni, mert Ő azért jött, hogy önmagát engedje meggyilkolni, nemcsak névleg meg képletesen, hanem szó szerint. A karaktergyilkosság valójában őket magukat fosztja meg mindattól a jótól, amit Jézus Krisztus képes elhozni az életükbe. Nincsenek nagy csodák, meg hihetetlen jelenések, „csak” pár gyógyítás. Mert aki megbotránkozik Krisztusban, annak ennyi jut, hétköznapi, karaktergyilkolt messiástól, hétköznapi, karaktergyilkolt csodák.