"Amikor a Galileai-tenger partján járt, meglátta Simont és Andrást, Simon testvérét, amint hálót vetettek a tengerbe, mivel halászok voltak; és így szólt hozzájuk Jézus: Kövessetek engem, és én emberhalászokká teszlek titeket. Erre azok a hálókat otthagyva azonnal követték őt. Amikor egy kissé továbbment, meglátta Jakabot, Zebedeus fiát és Jánost, a testvérét, amint a hálóikat rendezgették a hajóban; és azonnal elhívta őket, azok pedig apjukat, Zebedeust a napszámosokkal együtt a hajóban hagyva, elmentek őutána." (16-20)

Elhívási történet. Ennek a szakasznak ez a műfaja az evangéliumban. Mit írhatnék, ha az én elhívási történetemet kellene papírra vetni? Mit írnál, ha a tiédet? Mit üzen minderről ez a rész, amikor Jézus elhívja első tanítványait?

Először is azt, hogy Ő megkeres. Abban a korban a tanítványok választottak maguknak tanítót (rabbit). Jézus azonban maga választ tanítványokat. Nem elitista iskolát akar létrehozni. Nem a társadalmilag elismert farizeus, írástudó családokat keresi meg, hanem halászokat, majd később egy vámszedőt. A Krisztus-követés, a Krisztushoz való tartozás, a krisztusi közösséghez, az anyaszentegyházhoz való tartozás, senkinek sem privilégiuma. Sem származása, sem egzisztenciája, sem intellektusa alapján. Bárki vagyok, bárki vagy, megkeres.

Másodszor azt üzeni, hogy az életünk sűrűjében keres meg. A mindennapok munkái között, a családi közösségekben, a munkahely elfoglaltságában. Nem feltétlenül egy templom csendjében, az élet egy magasztos eseményében, vagy egy trauma közepén. Nem a pillanat ura szeretne Ő lenni, hanem az egész életemé. A Vele való találkozás minden továbbit meghatároz.

Harmadszor pedig az elhíváshoz kapcsolódik egy hatalmas változás. Gondolkodásom, értelmem másképpen lát mindent (metanoia, megtérés). A tanítványok elhívása mintegy megvilágítja Jézus első szavait az evangéliumban, amit közvetlenül e történet előtt olvastunk: térjetek meg! Simon, András, Jakab és János életében ezt a fordulatot jelenti, hogy otthagyják a hajót, a halászhálót, otthagyják apjukat. Ezek nem a fontosságukat vesztik el, hanem a helyükre kerülnek a megváltó Krisztussal való közösség fényében.

Helyén vannak-e a dolgok az életemben? Ezt a kérdést is felveti nekem ez a történet. Krisztus az első? Második? Sokadik? Vagy a gondolkodásom, élet-, hit- és Krisztus-látásom még azt tükrözi, hogy nem indultam el Vele, az Ő hívó szavára? Amit az énekíró így fogalmaz:

„Szólsz hozzám, Istenem, s én választ adni készen
Már-már megindulok, hogy rád bízzam magam,
De látod, köt s lehúz még régi csüggedésem…” (720. dicséret)

Aki értem áldozta életét, aki bűnbocsánatot szerzett nekem, örök üdvösséggel vár, akinek áldása, erőt adó szeretete kísér, meddig várjon még rám?

„Add Uram, hogy meghalljam hívó szavad, add, hogy kövesselek Téged, add, hogy az életemet, és az örök élet ajándékát a Benned való hitben megtaláljam! Ámen”