A kiáltó

„Kiáltó szava hangzik a pusztában…” (3. v.) – olvassuk ma az Igében. Általában nem társul bennünk jó érzésekkel az, ha kiáltást hallunk. Sokan gyermekkorunkban fájó élményeket szereztünk ezzel kapcsolatban, amikor szüleink vagy más családtagjaink nagy hangerővel adtak hangot nemtetszésüknek. Heves indulataink kifejezésére sok esetben nem túl bölcs módon mi magunk is kiabálással reagálunk. Ezzel nem aratunk osztatlan sikert azok körében, akik jelen vannak.

Mégis, a kiáltás olykor rendkívül fontos, szükséges, sőt, életmentő lehet egy adott helyzetben. Pl. amkor látjuk, hogy egy kisgyermek az úttest felé lépked vagy szalad, mondjuk, egy elgurult labdát vagy egy cicát kergetve, de nem jut eszébe, hogy körülnézzen, nem érkezik-e valamilyen jármű nagy sebességgel? Ilyenkor nem tehetünk mást, kiáltanunk kell, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet, megállítsuk a kisgyermeket és megakadályozzuk, hogy valamilyen tragikus esemény bekövetkezzen.

Ahogyan Lenkey István lelkipásztor is rámutat a Református Bibliaolvasó Kalauzunk vonatkozó magyarázatában, a Márk evangéliumának a kezdetén a szentíró pontosan értésünkre adja, hogy kiről fog szólni a műve, amikor ezekkel a szavakkal kezdi az első fejezetet: „Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának a kezdete.” Valóban, Róla szól ez a bibliai könyv is, mint valójában mindegyik másik. A Biblia egésze Rá mutat, ő van a középpontban. Minden esemény vagy személy az ő útját készíti elő vagy rá utal vissza. Róla szól az Ószövetség, őt ígérik a próféták, az ő irgalmas, szerető közelségéről szólnak a zsoltárok. Miatta és Rá nézve történik minden az apostoli korban. Az ő Lelke, gondolatai hatják át az újszövetségi leveleket. Az Ő visszatérésére emlékezetet és így erősít minden keresztyént a Jézus dicsőséges visszajövetelének eseményeiről szóló Jelenések könyve.

A Márk evangéliumának a kezdetén Keresztelő János, mint „kiáltó” személye és munkája mutat nyílegyenesen és egyértelműen Jézus személyére. Hirdeti a bűnbánat szükségességét, a megtérés lehetőségét, és a keresztség külső jelét, pecsétjét szolgálatatja ki azoknak, akik ezt vállalják. Félreérthetetlenül és világosan hirdeti emellett, hogy nem ő a megoldás, nem ő a szabadító, a megígért Messiás. Tisztában van az identitásával, tudja, hol a helye, valóban alázatos, nem önmagát próbálja eladni, mint sok nárcisztikus, egocentrikus, önimádó „sztárprédikátor”. „Utánam jön az, aki erősebb nálam… Ő pedig Szentlélekkel fog megkeresztelni (titeket).”

Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért nem fogja vissza magát: nem hallgat, nem is csak suttog, nem motyog, nem dadog, hanem kiált! Határozottan, szinte kétségbeesetten próbálja ezáltal megmenteni azokat, akik megmenthetőek. Mi, keresztyének nagyon csendben vagyunk ebben a mi korunkban. Valahogy mintha szégyellnénk magunkat, sunnyogunk, lapítunk, „bölcsen” hallgatunk akkor is, amikor már a legfőbb ideje lenne, hogy felemeljük a szavunkat és a hangunkat. És a világ katasztrófák felé sodródik. Kérjük Istentől, hogy a megfelelő helyen, időben és formában tudjunk határozottan állást foglalni az evangélium és az Ige mellett akár azok érdekében is, akik ma még talán lábbal tiporják azt.