„Ezeknek a megtartása a bölcsesség látszatát kelti ugyan a magunk csinálta kegyeskedés, az alázatoskodás és a test sanyargatása által, valójában azonban semmi értéke és haszna nincs, mert öntelt felfuvalkodottsághoz vezet.” (23)

A helyes istentiszteletről szólnak a mai igeversek. Ha istentiszteletünk, vallási gyakorlatunk nem Krisztusra mutat, akkor nincs értelme, sőt károssá válik, hiszen csak emberi önteltséghez vezet. Elhitetjük magunkkal, hogy különbek vagyunk másoknál, mert képesek voltunk akár önmagunkat is sanyargatni, hogy Krisztusra mutassunk. De valóban rá mutatunk vagy csak jó színben akarunk magunk és a világ előtt feltűnni? Úgy teszünk, mintha nem Krisztus semmisítette volna meg a rólunk szóló vádiratot, hanem mi lettünk volna arra képesek a saját cselekedeteinkkel. Ez pedig már istenkáromlás, az önmegváltás hiú ábrándja! Az az ősi kísértés, hogy képesek legyünk elválasztani a jót a rossztól; hogy a magunk urai legyünk; hogy mi mondjuk meg, hogyan lehet üdvözülni. Ez a magatartás ellentétes mindazzal, amiért a mai napon Krisztus a sírban fekszik. Halála éppen arra kellene emlékeztessen, hogy nélküle nem tudok az Isten előtt megállni, nem tudok emberi cselekedetekkel bűnöket semmissé tenni. Csak az ő halála, az ő ingyen kegyelme által leszek szabad. Nincs másra szükség csak belátni és elfogadni, hogy az én bűneimért is meghalt, s ezt csak annyival tudom meghálálni, hogy az őáltala megteremtett békeséggel élek. Erről kell tanúskodnom, s hozzá, mint Főhöz, ragaszkodnom s mindeközben szabadon szolgálnom. Nagy árat fizetett azért, hogy szabadok legyünk, ne kötözzük meg magunkat feleslegesen, hiszen nem egy korlátozott, béklyókkal teli életet szánt nekünk, hanem a teljességet.