„Eltörölte a követelésével minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára.” (14)

A büntető eljárásjog egyik alapelve a vádhoz kötöttség elve. A hatályos jog szerint nem lehet olyan valakit elítélni, aki ellen nincs vádirat benyújtva a bíróságra és nem lehet olyan bűncselekmény miatt elítélni, amire nézve nincs vádirat. Isten ítélőszéke előtt mindannyiunkra vonatkozóan van egy vádirat. Kinek hosszabb, kinek rövidebb, kinek folytatólagos, kinek halmazat, akár többszörös is; de mindenkiről van egy vádirat. A vádlottak padjához mindannyiunknak oda kellene állnia, s azt tudjuk, hogy milyen ítélet születne, s hogy azt a büntetést halandó ember nem hordozná el.

Képzeljük el, hogy idézést kapunk a bíróságra a rólunk szóló vádirat alapján. Képzeljük magunk elé, ahogy bűneink súlya alatt vánszorogva eljutunk a bíróságra, ahol remegő lábakkal megállunk a bíró előtt. Tudjuk mit tartalmaz a vádirat, amit most újra ismertetni fognak előttünk, s mindenki előtt a teremben. Nem akarjuk hallani. Legszívesebben ott sem lennénk, menekülnénk, ahogy csak bírunk. S ekkor közli a bíró, hogy ítélethozatal, sőt tárgyalás sem lesz, mert nincs vádirat. Eltűnt. Nem lehet az eljárást még csak elkezdeni sem. Nem fogják a fejünkre olvasni bűneinket, nem fogják a bizonyítási eljárást lefolytatni, nem fognak szembesíteni az áldozatokkal, nem kell sértetti igényeket kielégíteni, nem kobozzák el a vagyonunkat, nem szabnak ki büntetést velünk szemben, hanem csak egyszerűen kisétálhatunk. Micsoda megkönnyebbülés, micsoda kő esne le a szívünkről! Milyen öröm lenne! Ha megkérdeznénk miként lehetséges ez, akkor rámutatnának egy emberre, aki vértől és verejtéktől csatakos, akinek minden porcikáját áthatotta a testi-lelki fájdalom, a gyötrelem az arcára van írva és szeméből könny csorog. Nézd: ő kérte el a rólad szóló vádiratot, ő semmisítette meg azáltal, hogy önmagával együtt odaszegezte a keresztfára. Ezért távozhatsz most szabadon.

Te mit éreznél?