„...most viszont megbékéltetett emberi testében, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé.” (22)

Előre bocsátva, hogy a legtöbb hasonlat sántít – főleg ha Istent, illetve valamelyik tulajdonságát szeretnénk szemléltetni – mégis folytatnám a jó vezetővel kapcsolatos gondolatmenetet. Egy jó vezető kiáll az őt követőkért, a beosztottakért. Hibáikkal tisztában lévén, azokat nem letagadva, azonban azokat elfogadva, inkább a jó tulajdonságokra, az erősségekre koncentrál. S ha számot kell adnia az alkalmazottakról, akkor inkább a saját felelősségére helyezi hangsúlyt, saját maga vállalja a büntetést helyettük, ezáltal mentesítve az alája tartozókat. Akik pedig ennek hatására talán úgy tűnnek a világ szemében mintha hibátlanok lennének. Valójában nem azok, de a cselekedeteik sem nekik számítatnak be; tiszta lappal indulhatnak.

Nagyon leegyszerűsített és hétköznapi ez a hasonlat, de talán segít közelebb engedni magunkhoz ennek a felfoghatatlan kegyelemnek azt a teljességét, amely ebben az egész fejezetben bontakozik ki előttünk. Krisztus nem kevesebbet tett értünk, minthogy alkalmassá tett minket Isten országára. A váltságmű örökérvényű, mindannyiunkért történt. Krisztus halála és feltámadása győzelem a mi emberi esendőségünk, töredezettségünk, tökéletlenségeink és alkalmatlanságaink felett. Emberi testében megbékéltetett mindannyiunkat, és saját dicsőségébe, saját feddhetetlenségébe vont be. Bár eltávolodtunk tőle, ellenségessé, sőt gonosszá lettünk, ő mégis békességet hoz közénk, újra összeköt minket a Teremtővel, s eléri, hogy megállhassunk előtte, sőt, újra az országának tagjai, az ő követői lehessünk. Úgy állhatok meg a Felséges színe előtt, hogy tudom, Jézus előttem járt, ő megbékéltetett, és feddhetetlenné tett. Nem mintha érdemes lennék rá, hanem azért, mert őt követem, mert az evangélium reménységébe kapaszkodom.