„Követte őt a nép és az asszonyok nagy sokasága, akik jajgattak, és siratták őt. Jézus pedig feléjük fordulva ezt mondta nekik: Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket sirassátok, mert íme, jönnek majd napok, amikor ezt mondják: Boldogok a meddők, az anyaméhek, amelyek nem szültek, és az emlők, amelyek nem szoptattak!” (27-29)

Haladunk a Golgota felé. A kereszt egy darabja már ott van Jézus vállán. Sebei frissek, mélyek és jól láthatók. Akiben van még valamennyi jóérzés, biztos, hogy megindul ezen a látványon. Mert –ahogyan mondja Ézsaiás- nem volt szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna. Gyönyörködés helyett sajnálkozás, örömujjongás helyett jajveszékelés kíséri a Megváltót. Ez a csapat is része az ünnepre érkező sokaságnak.

Jézus elkezd beszélni. Csak ítéletről szól, mint Jónás. Nem furcsa, hogy pont az a személy vigasztalja a körülötte állókat, aki szemmel láthatóan önmaga is segítségre szorul? Íme, ilyen a krisztusi lelkület. A legnagyobb fájdalmak között is másokért imádkozik vagy próbálja önvizsgálatra indítani. Mi krisztusinak- keresztyénnek mondjuk magunkat. De a mi lelkületünk ettől messze áll. Mint a világ fiainak, számunkra mindig a saját panaszaink, betegségeink a legfontosabbak. Ha velünk nincs valami rendben, még inkább elzárkózunk a körülöttünk lévőktől. Már csak magunkért imádkozunk. Ettől a naptól lehet ez másként!

Amikor Jézus szól, szeretné tisztánlátásra vezetni a síró asszonyokat. Ugyanis nekik jóval több okuk van sírni, mint gondolnák. Ők amiatt sírnak, amit éppen látnak. De a valóságban azon kellene siránkozni, ami a szívükben van: maguk és népük bűnei miatt. Mert látszólag Jézus van szánni való helyzetben, de a valóságban Isten népe, amely elutasította a kegyelmet és a megváltást. Minden erejével azon volt a választott nép, hogy kidobja maga közül a Messiást. De a Messiás útját, nem tudja lerázni magáról. Jézusban az élet érkezett el közéjük, de ők nélküle kívánnak tovább élni. Ha a Mindenható engedi, hogy Őt a zöldellő, fát kivágják, akkor mi fog ugyan történni a Jeruzsálem városával, a száraz törzzsel, amely folyamatosan nemet mond Isten megkeresésére?

Hiszem azt, hogy nekünk is több okunk van sírni, mint gondolnánk. Min szoktunk mi siránkozni? Például beteljesületlen vágyak után, amiket nem kapunk meg. Siratjuk az anyagi helyzetünket. Sírunk, ha el kell engedni valakit. De a bűneinken keveset siránkozunk. Amikor nemet mondunk Isten keresésére, akkor nem sajnálkozunk.

Ne feledd, Isten megvizsgál mindenkit. Most vizsgál téged, hogy van-e benned együttérzés. Vizsgálja, hogy siratod-e bűneidet. És az is a szeme előtt van, hogy Krisztussal vagy nélküle éled-e az életedet. Ha Jeruzsálemhez hasonlóan te is kirekeszted, akkor a te ítéleted hasonló lesz az Övéhez. De ha hozzá menekülsz, akkor az Ő ítélete helyettesíti a tiedet! Nélküle rám és rád sem vár különb sors. Aki Krisztus Jézusban van, arra igaz, amit Pál ír: „Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak” Róm 8,1