„de még nem találták meg a módját, hogy mit tegyenek vele, mert az egész nép – hallgatva őt – rajongott érte.” (48)

Nem vagyok az a rajongó típus. Nem könnyen ragadtatom el, veszítem el a fejem vagy ájulok el valamitől vagy valakitől. Ha megkérdezik a diákjaim, kiért rajongtam tinédzserkoromban, mindig meglepődnek a válaszomon, mert én egyedül Jézusért. Persze voltak kedvenc színészeim, kedvenc zenekaraim és elmondom azt is nekik, hogy szerettem bulizni is, még mielőtt azt gondolnák, hogy szentfazék vagyok. De én a magam visszafogott módján tényleg Őt figyeltem rajongással, odaadó figyelemmel. Minden, amit róla, tőle hallottam lenyűgözött és vonzott.

A jeruzsálemiek nép egy része is valahogy így volt ezzel. Mindegy melyik fordításunkat olvassuk, mindegyik kifejezi, hogy a nép elámult Jézus tanításain és csüngtek a szavain, odaadó figyelemmel. Az odaadásban mindig van rajongás, elismerés. Már el is képzeljük Máriát, Márta és Lázár testvérét, amint ott ül Jézus lábánál és a jó részt választva, belegabalyodik Jézus szavaiba. Sokan rajongtak így érte, akik hallgatták őt.

Nekünk, mai embereknek egyre nehezebben megy koncentrált figyelemmel egy valakire figyelni. Nehezen hallgatunk, nehezen fogjuk be a szánkat, és ha tehetjük, hallatni akarjuk a hangunkat, mindenhez hozzászólni és mindenbe beleszólni. Ahhoz, hogy bármi is elérjen hozzánk abból, amit Jézus elhozott, ami igazán életet ad, ahhoz le kell csendesednünk, engednünk kell, hogy Jézus megtisztítson minket és az így megüresedett valónkat igaz tartalommal töltse be. Jézus pontosan ezt tette Jeruzsálemben a templommal és a néppel, azokkal, akik engedték.

Nem mindenki rajongott érte, nem mindenki értékelte ezt a fajta tisztogatást. A háttérben már ott vannak az irigyek, a rosszakarók. Mi a teendő, az emberi megoldás azzal, aki nekünk korántsem a kedvencünk, de mégis népszerű? Hova vezet az irigység? A főpapok, farizeusok és a nép vezetői csak egyféle megoldást látnak maguk előtt. Veszélyesnek nyilvánítani, eltüntetni, megsemmisíteni.

Nemrég diákjaim ajánlására megnéztem a Pont az a dal című filmet. Olyan film, aminek nézése közben folyamatosan mosolyog az ember, mert szurkol az elragadó fiatal főszereplőnőnek, hogy sikerüljön álmát megvalósítani. Egy ponton a főszereplő arról beszél, hogy szereti és élvezi a munkáját, mert személyi asszisztensként annak népszerű énekesnőnek dolgozik, akiért egész életében rajongott.

Azt hiszem, mondhatjuk, hogy az Istent valamilyen formában szolgálók, így mi lelkészek is igazából annak dolgozunk odaadással, akiért rajongunk. Lehet erre alázatosan egy kicsit büszkének lennünk. Ettől szebb, különlegesebb dolgot nem tudok elképzelni.

Talán mégis rajongó típus vagyok.