„Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: „Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől.”

Lk 19, 41-42

Egyszer megríkattam a nagymamámat. Velünk lakott és egyik nap, amikor hazamentem az iskolából valamiben a segítségemet kérte. Már nem emlékszem mi volt az, nem lehetett nagy dolog. Arra persze élesen emlékszem, hogy a válaszom egy szemtelen kérdés volt. Kamaszkorom merész pofátlanságával megérdeklődtem, hogy mit csinált egész nap. Értve ez alatt, hogy ez nem az én dolgom, hanem az övé, neki kellett volna megcsinálnia. Mihelyt kimondtam, tudtam mit okoztam, és szégyellem a mai napig.

Nemrég a keresztlányomat sikerült megríkatnom, amikor nem engedtem neki, hogy mesét nézzen, mert nem úgy viselkedett, ahogy kellett volna. Keserves, őszinte sírásba kezdett. Fájdalmat okoztam... Kijózanító érzés. A könnyek látványa szívfacsaró volt.

Milyen az, amikor Jézus sír miattunk? Mivel tudjuk így megbántani? Mit mondunk? Mit teszünk? Hogy viselkedünk? Mivel tudunk akkora fájdalmat, csalódást okozni, hogy Jézus végül elsírja magát, nem tudja visszatartani, talán nem is akarja, nem fojtja el, hanem kiengedi, és engedi, hogy így lássuk őt?

„Nem ismerted fel a békességre vezető utat.”- mondja a jeruzsálemieknek. A nagy örömteli bevonulásba keserűség is vegyül, nem mindenki rajong érte, nem mindenki ismerte fel vagy érezte meg az emberhez lehajló végtelen szeretetet, az élet megoldását hozó Békesség Fejedelmét. Elszalasztották a lehetőséget és most már késő, el van rejtve előlük.

Azt hiszem ez az egyik legszörnyűbb mondat, amit hallhatunk valakitől. Most már késő. Manapság mindenért rohanunk, hogy a miénk lehessen, küzdünk, hogy le ne késsünk róla, törtetünk, hogy megszerezzük, aggódunk, hogy jól kihasználjuk-e az időt, beleadunk-e mindent, hogy sikeresek legyünk. Persze közben a legfontosabbról hajlamosak vagyunk elfeledkezni. Az Ő felismeréséről, a nekünk adott békesség értékeléséről, élvezetéről és a békesség teremtéséről, amihez nyilván hozzátartozik, hogy nem ríkatok meg senkit.

Őt sem, aki engem is megsirat, amikor csak távoli megfigyelője vagyok és nem vele együtt ünneplő, örvendező. A legnagyobb szomorúság, amit Jézusnak okozhatunk, ami véglegesen a mi megsiratásunkhoz vezethet az, ha sosem érünk oda hozzá és ezért elveszít minket. A szavaink, a tetteink, a viselkedésünk mind elfogadja, mind megbocsátja, de ha lekéssük, akkor már eldőlt és semmit sem tehetünk.

Jó lenne, ha azért is hajtanánk, hogy a mondat „túl késő” sose hangozzon el felettünk.

Jó lenne, ha ebbe is ölnénk időt, energiát.

Jó lenne, ezért sietni.