„de ő annál inkább kiáltozott: Dávid Fia, könyörülj rajtam!” (39.)

A korlátozottság az ember legfélelmetesebb érzése. Amikor tehetetlen vagyok. Tehetetlen, mert nem mozdul a láb, nem úgy mozog már a kéz, homályos a szem, ezzel együtt szinte minden bizonytalan.

Ettől talán még rosszabb, amikor ez a korlátozottság kihat a lélekre, és még rosszabb, amikor épp onnan indul. Amikor tehetetlen vagyok, mert minden erőfeszítésem ellenére nem úgy mozdul előre egy ügy. Nem lesz a szándékból akarat és tett. Amikor valaki nem változik, pedig mindent megtettem. Amikor önmagam nem tudok változni, felül emelkedni egy bűnön, elengedni bizonyos dolgokat. Mit tehetek? Kiáltok.

Mert a kiáltás a legalapvetőbb életösztön hangja. A gyerek, amikor megszületik felsír – ő még csak így tud kiáltani. Jelzi, hogy itt vagyok. Megérkeztem. Rád szorulok anya, szükségem van rád apa. Aztán később jelzi, ha éhes, ha a bevitel után kiadás van a pelusban, ha fáj, ha beteg, ha gond van. Kiált, sír. Ha a csúszásból tipegés, járás és vele együtt sok-sok elesés van, akkor kiált. Akkor kell valami kapaszkodó. Egy kéz, egy ujj ami a bizonytalanságát kiigazítja, ami támpont lehet.

Kiáltunk, ha egyedül vagyunk, és kiáltunk, amikor félünk vagy féltünk valakit. Kiáltunk, amikor nem értenek meg, vagy nem vesznek észre. Mennyi ilyen „segélykiáltás”, felkiáltójel hangzik el és mennyire süket ezekre a mai ember.

De nem süket az Isten. Kiáltunk hozzá? Kiáltunk, valahogy úgy, ahogy az a vak tette ott, Jerikó városában. Kiáltani Krisztus után és nem akárhogyan: „annál inkább”. Mert ez a lényeg. Kiálts: „Dávid Fia, könyörülj rajtam!”