"A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. " /11. v./

Így 2000 év távlatából hozzászoktunk ahhoz, hogy ütjük-vágjuk, leírjuk a farizeusokat, sablonszerűen beskatulyázgatjuk őket, hogy ők a rosszak, a gonoszok. Pedig nem volt minden farizeus rossz, gonosz és képmutató. Ahogyan nem volt minden vámszedő sem ilyen alázatos, mint ahogyan itt olvassuk.

A példázatban két hívő, imádkozó ember van előttünk. Mindketten az Úr elé állnak, mindkettő templomba járó, mindkettőnek megvan a maga kegyessége. Istennel tehát rendezett a kapcsolat, már amennyire ez emberileg lehetséges. A korabeli hallgatóság, amikor elhangzott az, hogy Templom, meg farizeus, meg vámszedő, akkor a saját korábbi megtapasztalásai, vagy éppen aktuális érintettsége révén azonnal, talán akaratlanul is, kettős mérce alapján tekintett a szereplőkre. Az egyik a templomba járók számára szimpatikus, míg a másik a templomban egy nemkívánatos személy volt. A farizeusokra úgy tekintettek, mint akik odaszánták az életüket Istennek. A vámszedőket viszont rettenetesen gyűlölték. Mekkora döbbenetet okozhatott Jézus, amikor a két jellemet bemutatta! Hogy sérthette ez azoknak a fülét, akik magukat mindenben felmagasztalták, akik azt állították, hogy én nem vagyok olyan… Jézus a kettős mércét szünteti meg ezzel a példázattal. Kimondja: Nincs különbség. A dunántúli falunkban az egyik kedves, idős asszonytestvér szokta mondani, hogy „Tudod Attila, az a másik, meg az a harmadik elköveti ezt, meg azt a bűnt, én meg elkövetem azt a 139 másikat! Szóval nem vagyunk különbek! És ez alázatra és könyörületre kell, hogy indítson.” Akkor értettem meg, hogy az Isten előtt egy református palástot viselő lelkipásztor vagy egy gondnok és egy sokszorosan visszaeső tolvaj ugyanazon megítélés alá esik. Mindkettő bűnös, noha sokan a lelkészre úgy tekintenek, hogy szent ember, hogy ő nem követhet el bűnt, míg a tolvajt leírják. Persze, emberileg van különbség, de az Ige alapján mindkettő kegyelemre szoruló, irgalom után szomjazó, Isten szeretetére éhes, bűnös ember, akinek ugyanúgy megtérésre, megváltásra és lelki békességre van szüksége. Ugyanúgy a megváltó Jézus Krisztusra van szüksége! Mennyivel másabb lenne minden, ha őszinték lennénk, legalább magunkhoz, s nem keresgetnénk a szálkákat a másik szemében, miközben a miénkben is ott van hol a szálka, hol a forgács, hol a gerenda! Nem nagyon lehetne hallani többé háborgásokat, rágalmakat, lenéző, kirekesztő, megvető szavakat. Mennyivel másabb lenne minden, ha abban a másikban azt a különleges kincset, az embert látnánk, akiért Isten szíve akkorát dobbant, hogy a legszeretettebbet, egyszülött Fiát adta érte!

Olyan jó, hogy Jézus nem csak azt nézi, ami a szeme előtt van. Nem látszat, nem az előítélet, vagy az éppen aktuális közgondolkodás szerint ítél. Tudjátok, akiben benne él a Krisztus, az sem személyválogató. Ugyanazzal a megbocsátó, lehajló, irgalmas szeretettel fordul minden emberhez. Mit kér itt akkor Jézus? Hallgassuk el a bűnt, Mismásoljunk? Kerekítsük? Maszatoljuk? Nem. A bűnt néven kell nevezni, de csak Jézus keresztjének fényében, s azzal az alázattal, amivel Pál apostol vallott: „A bűnösök közt az első én vagyok!”