„De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” /8.v./

Ebben a mai igerészben a könyörgésről van szó, ami több, mint az imádság! Szépséges magyar nyelvünk egyes etimológusai azt mondják, hogy a könyörgő az a könnyekig őrlődik egy-egy elveszettnek látszó dolog miatt. A könyörgő komoly erőfeszítéseket tesz, mert nem bír megnyugodni, nem bír belenyugodni a kialakult élethelyzetbe. Könnyek között, esedezve kér, mert belső, lelki fájdalommal jár neki az, amit tapasztal. A könyörgő kitart, nem adja fel, csak miután rendeződtek a dolgok, és a lelke őszinte megnyugvásra találhatott.

A könyörgésre a nyomorúság indítja az embert. Ez az özvegyasszony egyedül van, nincs senkije. A férje meghalt, gyereke pedig vagy nincs, vagy még nagyon kicsi, hiszen a korabeli törvény szerint a fiúnak kellett képviselnie az özvegy édesanya érdekeit. Itt az asszony egyedül küszködik. Nem is csoda, ha kilátástalannak tűnik a helyzete. Aztán ellensége is van ennek az özvegyasszonynak, aki minden bizonnyal a vagyonából akarja kiforgatni. S ha sikerül, akkor az asszony koldusbotra jut. Az asszony jövője, egzisztenciája a tét. Ha nemtörődöm módján elhagyja magát, akkor csak önmagának köszönheti majd a sorsát. Ettől az asszonytól megtanulhatunk néhány dolgot: Először is tudta, hogy kihez kell fordulnia az ügyében. Hittel-hitte, hogy ha a bírót kéri segítség gyanánt a kialakult nehéz helyzetében, akkor a bíró előbb vagy utóbb felveszi az ő ügyét és segít rajta.

Nagy ígéret fűződik ahhoz, ha valaki segítségül tudja hívni a bírók Bíráját, az Urat: „ENGEM hívj segítségül a nyomorúság idején, én megsegítelek és te dicsőítesz engem.” - mondja a Zsolt 50,15. Aztán ez az asszony kitartóan, naponta felkereste a bírót és könnyek között, gyötrődve mondta el neki, hogy szüksége van rá; hogy ő az egyetlen, aki segíthet; hogy legyen jóindulattal felé; hogy legyen irgalmas, ne tegye tönkre őt, stb. Tisztában volt azzal, hogy minden a bírótól függ. Vajon tudunk-e így Isten elé állni? Ilyen kitartóan könyörögve a saját helyzetünkért? Alázattal ki tudjuk-e önteni az Úrnak a szívünket, hogy: Számítok rád Istenem. Tudom, hogy te nem vagy kegyetlen Isten. Uram, rettegek, hogy mi lesz. Te vagy az egyetlen, aki segíthetsz rajtam. A te kezedből jön jó és rossz egyaránt. Jövök hozzád Istenem újra és újra.

Tudjátok, amíg csendben, titokban, vagy akár közösségben nem tudjuk könnyek között őrlődve, mégis hittel kimondani, hogy „Egyedüli reményem, ó, Isten, csak te vagy! Jövel és láss meg engem, magamra ó ne hagyj!”, addig marad az imádkoz(gat)ás, vagy az sem. Addig marad a panaszkodás és az elégedetlenség. Jézus egy komoly kérdéssel zárja ezt a beszédét. Vajon amikor az Emberfia visszajön, talál-e hitet a földön? Magyarul lesz-e még olyan ember, aki érti és megéli ezt a fajta szoros kapcsolatot Istennel? Lesznek-e még, akik sírnak és gyötrődnek az Úr előtt? Lesznek-e olyanok, akik bizalommal fordulnak az Úrhoz, mint egyetlen reménységükhöz, egyetlen támaszukhoz? Ha ma jönne vissza, engem közöttük találna-e?