„Haszontalan szolgák vagyunk. Csak azt tettük, ami a kötelességünk volt.” / 10. v. /

Ma, amikor még a csapból is az folyik, hogy kinek mihez van joga, szinte fülsértő az, amire itt Jézus tanít. Mert eljutottunk egy olyan öntudatos társadalomig, melyben már a kisiskolás is tudja, mi illeti. A mai ember tökéletesen tisztában van a jogaival, hangoztatja is. De a kötelességekről nem szívesen hallunk. Ha valaki csak említeni meri, máris ugrunk, hárítunk, kényelmetlennek érezzük a dolgot, és ki is kérjük magunknak. De ha nem is, azért magunkban fortyogunk. Mert az, hogy annak a másiknak mit kell tennie értem, hogyan kell beszélnie velem, mit kell kapnom tőle, hogy kell elismernie, dicsérnie, stb. az a Napnál is világosabb. Milyen távol vagyunk már Jézusnak a mai tanításától, hogy a szolga jutalma az, hogy szolgálhat! Lassan kikopik a gyakorlatból, a hitből, az Isten dicsőségére végzett szolgálat. Ebben a profitorientált és haszonelvű korszakban már csodabogárnak számít az, ha valaki saját kényelmét félretéve, szívességet tesz a másiknak, vagy ellenszolgáltatás, plusz juttatások, prémium nélkül elvállal valamit. A mai ember mindent a pénzen mér le. Ha jól megfizetnek, akkor csinálom, ha nem úgy fizetnek, ahogyan én gondolom, akkor keresek mást. Sajnos lelki téren is így van ez. Pár évvel ezelőtt teológusokkal beszélgettem és rákérdeztek, hogy mennyi egy falusi lelkész fizetése. Amikor elmondtam, mennyit kapok, felháborodva azt mondták: „Hát ennyiért én a kisujjamat sem emelném fel!” Csendesen visszakérdeztem: „Akkor a falusi gyülekezet nem tartozik az Isten Országához, mert nem tud álomfizetést adni?” Jézus a tanítványainak azt mondja, hogy egy Isten dicsőségét munkáló szolgálattevő, egy tanítvány ne azon gondolkodjon, hogy hú mennyit fogok majd kapni ezért, meg azért! Hanem az legyen előtte, hogy az Isten részéről elhangzott egy parancs, egy (f)elhívás, aminek a hívő ember eleget tesz még akkor is, ha nem jár érte külön dicséret, még talán egy köszönöm sem. A szolgálat szépsége maga a szolgálat. Amikor azt teszem, ami a kötelességem, s ha lehet, azon felül is. Elhívott szolgálattevőként, hívő keresztyénként a legnagyobb jutalom az, hogy annak a Jézusnak a nevében adhatom tovább az élet beszédét, mehetek látogatni, állhatok meg betegágy mellett, vigasztalhatok, adhatok erőmből, szaktudásomból, időmből, pénzemből, aki „Úr lévén lett szolgává”, aki szeretetből helyet cserélt velem, s az Atya haragja Őt sújtotta helyettem. Egy Krisztusba belegyökerezett élet számára a jutalom az, ha teljesítheti az Atya akaratát. Ha láthatja a megtéréseket, ha láthatja a Szentlelket szolgálat közben. Krisztus szolgájának lenni ma is hatalmas kiváltság. S mivel Krisztus szabadságra váltott meg minket, ezért ahogy énekeljük: „a bűn szolgája gyáva rab, de a Krisztusé szabad.” Szabad arra, hogy mindig és minden körülmények között magasztalja az Urat, hirdesse az örök élet evangéliumát, s kifejezze a háláját a golgotai keresztért. Vajon te a jogaidat vagy a kötelességeidet hangsúlyozod? A mai ige arra hív, hogy „Szolgáljatok az Úrnak örömmel!” Ámen.