"Ha vétkezik ellened a testvéred, figyelmeztesd, és ha megbánja, bocsáss meg neki! És ha naponta hétszer vétkezik ellened, és hétszer visszatér hozzád ezt mondva: Megbántam – akkor is bocsáss meg neki!" (Lk 17,3-4)

Kisebbik lányom egy kissé szeleburdi, így gyakran előfordulnak kisebb-nagyobb közös baleseteink. Egy nap azonban halmozottan hátrányos helyzetet produkált. Reggel, ahogy az alvástól még félig kómás gyermeket próbáltam öltöztetni, hogy időben beérjünk a nagyobbikkal az iskolába, a nadrághúzásnál megelégeltem a próbababa szerű ernyedt állapotát, s rászóltam: ha magadtól nem öltözöl, legalább segíts már! Erre aztán felélénkült, s kirúgott a lábával, amivel azt akarta elérni, hogy felcsússzon rajta a félig felrángatott nadrág, de valójában csak engem talált gyomorszájon vele. Persze aztán jött a „megpuszilom”, „ne haragudj” szólam, hát ki tudna így haragudni?!

De aztán kilögybölte a reggeli kakaót a szőnyegre (pedig ezerszer megmondtam, hogy nem visszük be a szobába), kicsit később beletörölte a vajas száját (vagy a kezét – ez vita tárgyát képezte) a nadrágomba és ráhúzta a kocsi ajtaját a kezemre.

Óvoda után sem javult a helyzet. Napok óta zuhogott az eső, semmi mozgás, hát gondoltam tornázom egy kicsit, s mikor az egyik gyakorlatsornál letettem egy pillanatra a szemüvegem magam elé a földre, természetesen a lányom ezt a pillanatot választotta ki, hogy páros lábbal szökdécseljen körülöttem és természetesen páros lábbal szökdécselt rá a szemüvegemre. Már csak a törött darabok után kapkodhattam. Bár a kár jelentős volt, csak magamra haragudtam, hogy miért nem az asztalra tettem a nemcsak eszmei értéket képviselő, hanem életminőség szempontjából nélkülözhetetlen darabot. Mindezek után azonban a lányom, érezve, hogy na, most túllőtt a célon, gondolta megölel, s ahogy a földön megtörten szedegettem a darabokat, ő nekifutásból egy szívből jövő „bocsánaaat” kíséretében átkarolt, de tette mindezt úgy, hogy közben lefejelt, de annyira, hogy felrepedt a szám.

A nap végére leszedált a lányom. S bár tudtam, hogy nem szándékosan tett rommá, azért valamiféle harag kezdett növekedgetni, csirázgatni, bontakozgatni a lelkemben. Nem tudom, hogy kire vagy mire voltam igazán mérges, de azt éreztem, hogy na, most már azért álljon meg a csámpás menet!

A mintaértékűen végrehajtott fejelés után ő is eltűnt, szerintem fárasztó volt kimondani neki aznap kb. 1000-szerre a bocsánat szót. Vagy vághattam vérző szájjal és foggal egy olyan, de olyan fejet, hogy jobbnak látta, ha iszkiri…

Néha testileg, lelkileg, anyagilag, érzelmileg rommá tesznek a körülöttünk élők. S nehéz dolog újra és újra megbocsátani, újra és újra esélyt adni, s ugyanazzal a megbocsátó lelkülettel reagálni a hetedik ellenünk tett vétekre, mint az elsőre. Főként akkor, ha nem ilyen, tulajdonképpen akaratlan dologban „vétkezik” ellenünk valaki, hanem tudatos, jelentős, tényleges problémát, gondot, kárt, fájdalmat okozó tettekkel. Ugyanakkor Jézus azt mondja, ha megbánja, bocsáss meg neki. Irányítsd a gondolataidat a megbocsátásra.

Nagyon sok figyelmet fordítunk a kinézetünkre, egészségünkre, anyagi, vagy időbeosztásunkra, a lakásunkra, a körmünkre, stb… De mi a helyzet a gondolatainkkal? Mi a helyzet a szívünk állapotával? Jézus azt mondja, azzal is kell törődni! Kit engedsz be? Jön a harag és szélesre tárod előtte a kaput? Jön a kárörvendés, a gyűlölködés, a bosszúszomj és még meg is vendégeled, táplálod, növeled? Csak hergeled magad, csak sorolod az ellened elkövetett vétkeket, igazságot követelsz magadnak? Jön a nem alvás, rágódás, ezredszerre átbeszélés, egy helyben toporgás, a haragban való megrekedés, vagy irányítod a gondolataidat, s a megbocsátás felé vezeted? Örökké nem haragudhatsz, akkor rövid ideig meg minek?!