„Azután vita támadt a tanítványok között arról, hogy melyikük a legnagyobb.” (46.) Lk 9:46-48

Amikor Jane Austen megírta – kritikusai és lelkes rajongói egyértelmű véleménye alapján is – életművének legjelentősebb darabját, a Mr. Darcy és Elizabeth szerelmének és a kor társadalomkritikájának végtelenül szórakoztató remekművét, akkor az „Első benyomások” címet adta neki. Sokáig ezen a néven forgott közkézen a mű, ami végleges megjelenésekor csak 1813-ban kapta a „Büszkeség és balítélet” végső címet, majd ezen a néven is vált világhírűvé. Akik ismerik a művet, és itt a láttam a Colin Firth-öt a BBC-s sorozatban nem váltja ki az olvasást, azok tökéletesen megértik, hogy miért is volt találó a mű első „munkacíme”. A két főhős, de talán még a mellékszereplők is túlságosan hamar és látszatra ítélnek, pedig, ha jobban belegondolnak a dolgokba, akkor sokkal egyszerűbb életük és történetük lehetne. Természetesen mai igénk fényében én mégis a második címet szavazom meg, mert az ember életének sok-sok tönkretevője közül ez a kettő, a büszkeség és az előítélet toronymagasan emelkedik ki. Az első, a büszkeség arról szól, hogy én mindenkinél jobb vagyok és mindenki felett állok, s ezt támogatja meg az előítélet, ami még az első igazi benyomás és meggyőződés előtt rövidre is zárja az egész történetet. Míg Jane Austen szétdobja ezt a kettőt, odaadva egyet-egyet két főhősének, addig az evangéliumok mindezeket a dolgokat egyetlen egy emberben feltételezik: bennem. Mielőtt menekülnél, nyugodj meg, benned is. Az emberi szív mélyén lapulnak ezek a szörnyűségek, amik folyamatosan tönkreteszik az életünket, a kapcsolatainkat, megmérgezve mindent és mindenkit. Ott vannak és ma itt vannak Jézus Krisztusnak a tanítványai, akik állandóan ebben a teljesen hibás önértelmezési kérdésben tetszelegnek, hogy „Ki a nagyobb?”. Annyira nonszensz az egész ügy, hogy Jézus nem is a szokásos módszerrel teszi őket helyre, hanem kézen fog egy kisgyermeket, és oda állítja maga mellé, jelezve ezzel nekik, hogy mennyire beteg és szánalmas a kis vitájuk. Tudom, hogy nem annyira népszerű ezzel kezdeni ezt az évet, de olyan jó lenne, ha Jézus Krisztus mai tanítványai ahelyett, hogy hasonlóan az előző évekhez képest, ezen gyötrik saját magukat meg a másikat, hogy ki a nagyobb, meg ki-kinek tud keresztbe tenni, meg ki, hol és hogyan él vissza a nemlétező hatalmával. Helyette inkább abban lelnének örömet, hogy a „legkisebbségben” mérnék meg végre magukat. Tudva és nem felejtve Jézus Krisztus szavát: „aki a legkisebb, az az igazán nagy!”