„Azon a napon ezt fogod mondani: Hálát adok neked, Uram, mert bár haragudtál rám, elmúlt haragod, és megvigasztaltál. Íme, Isten az én szabadítóm, bízom és nem rettegek., mert erőm és énekem az Úr, megszabadított engem.” Ézsaiás 12,1-2.

Ez az igeszakasz egy olyan élet lehetőségét ragyogtatja fel előttünk, amelyre mindannyian vágyunk: félelmek és szorongások nélküli, bizalommal teli mindennapok, felszabadultság, szilárd öröm. Lelki stabilitás, amely erőssé tesz és reménységgel ruház fel… Év végére sokszor megtapasztaljuk, lelki tartalékaink kifogytak, kimerültek. Az ünnepi találkozások ideig-óráig feltölthetnek, de az ismeretlen, elkövetkezendő évvel való szembenézéshez sokkal több kell. Más találkozás. Találkozás Vele. Az életformáló Találkozás, ami mindent átrendez bennünk, hogy mi is másként tudjunk önmagunkra, körülményeinkre és a jövőnkre tekinteni.

A Szabadítóval való találkozás egyik gyümölcse a hála. Hála azért, amit értem tett, hogy eljött, és meggyógyított. Megváltott. Isten haragját helyettem és értem magára vette. Sokszor tapasztalom meg önmagamon is, hogy nagyon is jól ismerjük, tudjuk ezt a „hitigazságot”, de mégsem válik a gondolataink, életünk részévé. Pedig gondolataink meghatározzák érzelmeinket, az érzéseink pedig meghatározzák viselkedésünket. Észre sem vesszük, de életünk során számtalan, az érzelmi életünket, viselkedésünket is befolyásoló gondolat fészkelődött belénk, amelyek nem engedik, hogy önmagunkat és életünket a krisztusi szabadítás fényében lássuk. A „rajtam már semmi és senki sem segíthet”, „engem nem lehet szeretni” mondatok és társai a magány és örömtelenség reményvesztett börtönébe zárnak minket. A hálás szív ebből a csapdából vezet ki. Minél többször tudom őszintén megköszönni Krisztusnak mindazt, amit értem tett, annál inkább válik a hála az életem és a gondolataim részévé, és kerül minden más megvilágításba mindennapjaimban. Ennek fényében már nem is az a fontos, hogy mit tartogat számunkra a következő esztendő, hanem sokkal inkább az, hogy bármi is történik velünk, tudunk-e csendben, rendszeresen megállni az Úr színe előtt, és megköszönni azt, hogy Ő a Szabadítóm!