"Jézus tanítványaival együtt hajóra szállt […] És elindultak." Lukács 8,22

Ez a történet egyértelműen Jézus tekintélyét és hatalmát hivatott megmutatni. Ő, aki jelen volt a teremtésnél, ő, aki által és akire nézve minden teremtetett, ő, aki majd mindeneket újjáteremt és akiben beteljesedik az Isten országa – ő az Úr az egész teremtett világ fölött, beleértve a vihart és a tengert is. Ahogyan a tanítványok is félelemmel és csodálkozással megállapítják: „a szeleknek és a víznek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki.”

De van egy másik, árnyaltabb, de ugyanilyen fontos igazság is ebben a történetben. Az, aki Úr a vihar fölött, a viharban is jelen van. Már önmagában az is elég csodálatos lett volna, ha a tanítványok félelmükben segítségért kiáltanak, és Isten a távoli égből válaszol, parancsszavával megállítja a szelet és a hullámokat. De nem ez történt. Az a Jézus parancsol rá a viharra, aki a tanítványokkal volt a csónakban. Az, aki a teremtésen túlról jött, most itt van a teremtésben, és kiteszi magát a káosz ugyanazon viharos szelének és hullámainak, mint ami a megriadt tanítványait elborítja.

Mind a Szentírás, mind a tapasztalat tanúskodik arról, hogy Isten nem mindig fog csodával határos módon ráparancsolni minden utunkba kerülő viharra. Gondoljunk csak arra, mi történt Jézussal a Gecsemánéban és a Golgotán. De Jézus szenvedéstörténete csak még inkább megerősíti, hogy a testetöltött Isten Fia nem bújik el életünk káosza elől istenségének pajzsa mögé. Ő teljes mértékben belép ennek a bűnbeesett világának az összetörtségébe. Amikor eljön az idő, hogy átevezzünk a tó túlsó partjára, Jézus velünk együtt száll be a csónakba, és velünk együtt állja az utunkba kerülő hullámokat.

Emlékezzünk erre, amikor Jézus megkérdezi tőlünk, ahogyan a tanítványaitól is megkérdezte: „Hol van a ti hitetek?” Köszönjük meg Istennek, hogy jelen van és velünk van az életünk viharaiban. Segítsen bízni az ő állandó jelenlétében, és vigasztaljon a tudat, hogy a kereszt és az üres sír azt mutatja: ő már győzött.