A te hited megtartott téged, menj el békességgel! (Lk 7,50)

Amikor megnézünk egy festményt, mit keresünk először rajta? Vannak, akik hátrébb lépnek a képtől, és hagyják, hogy a kép teljes egészében átjárja őket: a színek, a kontrasztok, a fény és az árnyék. Vannak, akik azonnal a szereplőkre koncentrálnak: boldogok vagy szomorúak, jóságosak vagy gonoszak? Mások azt keresik, hogy a művész vajon mit akart elmondani saját koráról, az akkori világról, annak társadalmi vagy politikai kérdéseiről. Megint mások – akik talán maguk is művészek – azzal kezdik, hogy egészen közel lépnek, és megnézik, hogyan áll össze a kép az egyes ecsetvonásokból.

Az előttünk álló jelenet Lukács egy újabb nagyszerű „festménye”, amin a lehetséges megközelítési módok mindegyikét kipróbálhatjuk.

Vegyük először az összhatást! Három szereplő uralja a képet: Simon a farizeus, a meg nem nevezett asszony és kettejük között Jézus. A történet hármójuk között hullámzik, tele szenvedéllyel és erővel. Az asszony felháborító imádata, hódolata és a házigazda Simon ugyanilyen felháborító udvariatlansága között találjuk Jézust, aki majd valami olyan újjal áll elő, ami a vendégsereg számára éppoly felháborító lehetett, mint a másik kettő viselkedése.

Két szereplőt nézzünk meg közelebbről! A házigazda egy farizeus, aki feltehetően nem a mozgalom kemény magjához tartozott. Hallotta a szóbeszédet, hogy Jézus talán próféta, és erről szívesen meggyőződött volna saját maga. És most azt hiszi, hogy meg is találta rá a választ: Jézus nem lehet próféta, hiszen nem ismeri fel, miféle asszony közeledik hozzá. Az asszony hívatlan vendég. Besétál a nyitott ajtón. Azért jön, hogy finom olajjal megkenje Jézus lábát, amit először nem értünk, de majd megtudjuk, hogy a hálás szeretet kifejezése. De amikor Jézus elé kerül, megrendül, elborítják az érzelmei, elkezd sírni mielőtt még ki tudná nyitni az olajjal teli tégelyt: Jézus lába pedig nedves lesz a könnyeitől. Az asszony megpróbál javítani a helyzeten, de a vendégsereg szemében ezzel csak tovább ront rajta: leengedi a haját, amit egy tisztességes nő nem tehetett meg nyilvánosan, és megtörli Jézus lábát, miközben megcsókolja, és végül megteszi azt, amiért jött: megkeni olajjal.

Ha a képet Lukács szemével nézzük, akkor megláthatjuk, hogy Jézus tanításában és cselekedeteiben is a feje tetejére állítja az azzal kapcsolatos elképzeléseket, hogy mi fog történni, amikor Isten elhozza az ő országát: túláradó nagylelkűség, meglepő kegyelem, de ugyanakkor ádáz ellenállás is. Most egyetlen történetbe sűrítve látjuk ezt a hármat. A társadalmi konvenciók helyébe a megbocsátás és a szeretet új mércéje és elvárásai kerülnek: az emberek nem úgy jelennek meg, ahogyan a társadalom beskatulyázta őket, hanem ahogyan Isten látja őket.

Ha közelebbről vizsgáljuk meg a történetet az egyik részlet arra mutat rá ahogyan Jézus megfordítja a dolgokat. A farizeus válik bűnössé szegényes vendégszeretetével, ami majdnem akkora vétség, mint hogy az asszony leengedte a haját. Lukács számára az igazi hit az, ami akkor történik, amikor valaki ránéz Jézusra és felfedezi Isten megbocsátását; és ennek a hitnek a jele és bizonyítéka a szeretet.