„Az első pillanatban ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa.”

Zsid 12,11

A szenvedés az, ami a legérzékenyebben érint mindnyájunkat, és ami éppen ezért nagyon alkalmas arra, hogy eszméltessen. Isten kezében a szenvedés is áldássá lehet. Éppen ezért a szenvedést felhasználja Isten arra, hogy az Ő hívása érkezzen meg hozzánk rajta keresztül. Minden szenvedésen át Isten hazahívó, visszahívó szava is megérkezik hozzánk. Mint ahogy a tékozló fiú lerongyolódva az éhhalál szélén, a disznók között kezdett újra emlékezni arra az otthonra, ahol bőségben volt és szeretetet kapott és ott határozta el, hogy visszamegy – ugyanígy használja fel Isten mindannyiunk életében a szenvedéseket arra, hogy emlékeztessen az elhagyott otthonra, az otthagyott Istenre.

Aki Isten hívását meghallja és komolyan veszi szenvedéseiben, az visszatalálhat hozzá. Aki azt kérdezi: Mit akarsz elérni az életemben Uram?, annak a számára a szenvedésnek már nem csak oka van, hanem célja is. És nem az oka lesz hangsúlyos, hanem a célja. S amikor elérte a célját, Isten sokszor le is veszi rólunk ezt a szenvedést. Vagy úgy ad szabadulást, hogy erőt ad hozzá. Vagy ad igazi vigasztalást, vagy adja azt a békességet, amit senki más nem tud adni. Attól kezdve már vele együtt hordozzuk a szenvedést. Nem lázadva, hanem békességgel, nem egyedül, hanem vele közösségben, nem az okát kutatva, hanem a célját keresve. Üressé vált kezünket kinyújthatjuk felé, s Ő telerakja kincsekkel, Tőle való mennyei kincsekkel. Így juthat el valaki arra a hitvallásra, amit Ezékiás király így mondott: „Íme áldásul lett nekem a nagy keserűség, és Te szeretettel kivontad lelkemet a pusztulásnak verméből.”

Sokszor az is bizonyságtétel, ahogyan szenved az Isten gyermeke. Ha tud csendesen, szelíden, megbocsátva. Mi erre hívattattunk el.