„A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.”

Zsid 11,1

A keresztyén hit az Isten megszólítására adott igenlő válasz. Előbb mindig Isten szól. Az a bizonyosság, hogy Isten él, uralkodik,és én az Ő gyermeke vagyok mind életemben, mind halálomban.

Sokszor szeretnénk a hitünket kézzelfogható bizonyítékokkal alátámasztani. Ha Isten egy kicsit kézzelfoghatóbban mutatná meg az Ő segítségét, szeretetét, könnyebb lenne hinni benne, mondják sokan. A modern "észember" szinte kicsit még büszke is rá, hogy csak azt hiszi el, amit megfoghat, amit meg tud érteni. Pedig az édesanyánknak sem akkor hisszük el, hogy valóban az édesanyánk, ha azt előbb anyakönyvi kivonattal bizonyítja. Csak akkor kezdünk el élni, ha már tudjuk mi az élet? Nagy gőg az, ha valaki arra, ami nem fér a fejébe, egyszerűen rámondja, hogy nem létezik. Csak az ő szeme, távcsöve, felfogóképessége lehet a mértéke annak, ami létezhet. Pedig látás által egyébként is csak nagyon felületen mozgó, külső ismeretre lehet eljutni, a lényeg megismerésére nem. Megszegényíti magát az, akin számára a valóság nem nagyobb, mint az a darabka, amit belőle értelme kulcslyukán át látni vél. Például Pilátus látta Jézust, a római katonák a kezükkel is megragadták, mégsem ismerték meg őt a maga lényegében. Pál apostol, Assisi Ferenc, Bethlen Gábor és sokan mások pedig sohasem látták, mégis személyesen ismerték. Hite az embernek nem úgy van, mint ahogy valakinek autója -bár egyébként autó nélkül is elképzelhető az élet -, hanem hite úgy van az embernek, mint fának a gyökere. Ami lélegzetvétel a testnek, az a hit a keresztyén embernek: pillanatig sem lehet nélküle. Ha a mi hitünk nem csak ünnepélyes póz, nem csak tradíció, nem csak szokás, hanem életalap, élő kapcsolat Krisztussal, akkor életünknek nem csak egy bizonyos részletét, hanem az egészet kell uralnia. Tehát mindig és mindenütt, házban, utcán, templomban, munkahelyen, társaságban, magányban Isten embereként viseli magát, megváltott emberként. Nem lehet olyan része, megnyilatkozása az életünknek, amit át ne hatna ez a láthatatlan, titkos erő: a megváltó Istenben való hitünk. A hívő ember egyszerűen Isten embere, akit Isten megváltott, lefoglalt a maga számára, Isten foglya és egyúttal felszabadítottja, olyan ember, aki tetőtől talpig Isten rendelkezésére áll . Az Istennek való szolgálatra pedig nem ügyesnek, erősnek, rátermettnek kell lenni, hanem elszántnak, késznek. Ahogy a Zsoltárok könyvében olyan gyakran olvashatjuk: „Kész már az én szívem”, ami ezt jelenti: Uram, kész az én kezem, lábam, szám a Te szolgálatodra!