„Jóllehet ő a Fiú, szenvedéseiből megtanulta az engedelmességet, és miután tökéletességre jutott, örök üdvösség szerzőjévé lett mindazok számára, akik engedelmeskednek neki.” (Zsid 5,8-9)

Első szüleink, Ádám és Éva engedetlensége folytán, mi valamennyien bűn alá rekesztett világban élünk. Amennyiben valaki, mint hitben élőket arra kérne, hogy a Krisztus követés, a keresztyén élet lényegét egyetlen kifejezéssel próbáljuk meg visszaadni, ezt a legtalálóbban az Istenünk iránti engedelmességgel tudnánk leginkább jellemezni. Ugyanis, keresztyénnek lenni nem azt jelenti, hogy az ember a tőle telhető legjobbat az általános emberi erkölcsök mércéje szerint igyekszik cselekedni, hanem azt, hogy Jézustól tanult módon, az Atya akaratának maradék nélküli cselekvésében, azaz, feltétlen engedelmességben tölti az életét.
A keresztyén ember nem kényszerűségből, hanem teljes lelki békességgel, sőt felszabadult örömmel próbálja Isten akaratához szabni magát. Éppen ezért van nagyon komoly jelentősége mindannyiunk életében az Isten akarata előtt és alatt való meghajlásnak, tehát az engedelmességnek. Egyedül így – a felülről való irányítást kérve, várva és elfogadva – élhetünk az élet sok-sok útvesztője ellenére is biztonságban.
Különösen fontos gondolat ez ebben a mi mai világunkban, ahol már mindenkinek van mindenféle, az Igétől messze eltérő, szabados véleménye, életfelfogása – újabban maguknak a keresztyéneknek is. Igen, még a keresztyén ember is megfertőződhet azzal, hogy az engedelmesség kérdését megpróbálja „szabadabban” értelmezni, és mentegetőzni, hogy nem lehet mindenben Isten akaratának engedelmeskedni, mert olyan világban élünk, ahol ez kivitelezhetetlen. A legősibb emberi nézetre nyúlik ez vissza, miszerint: lehetetlen Istennek engedelmeskedni, mert Ő túl sokat kíván az embertől. A kísértőnek sajátos vonása, hogy minket eltávolítva Istentől, magunkkal szembeni csalóka engedékenységre, kárhozatos engedetlenségre szoktasson. A bűn még csak nem is azt jelenti, hogy szándékosan, készakarva teszek rosszat, hanem „csupán” annyit, hogy önfejűen engedetlen vagyok Isten iránt, nem az engedelmesség állapotában élek. Ebből azonban egyenesen következik minden rossz; az Istennel és egymással való kapcsolatunkban – és végső kihatás tekintetében – egyaránt.
Igénk nem véletlenül hangzik – Isten velünk kapcsolatos, ígéretes szándéka jelzéséül – így: „és miután tökéletességre jutott, örök üdvös¬ség szerzőjévé lett mindazok számára, akik engedelmeskednek neki” (5,9). Engedelmeskedni Krisztusnak. Pontosan ez a mi feladatunk az Ő követésének útján. Ennél érthetőbb és egyértelműbb felhívás az üdvösségre nem létezik.
Milyen jó, hogy nyomdokain járva, világosan tudhatom, hogy ki az én segítőm, örök életre vezérlő Mesterem, akinek mindig megfogadhatom a tanácsát, különösen nehéz helyzetek idején. Ezért hallgassunk – örök, bölcs célnak megfelelve – mindvégig engedelmesen Jézus szavára.