„Mivel tehát nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, ragaszkodjunk hitvallásunkhoz. Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, de nem vétkezett. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.” (Zsid 4,14-6)

Az Ószövetség kultuszának legnagyobb eseménye volt, amikor a főpap – évente egyszer – bement a szentélybe, a „szentek szentjébe”. Arra a földi halandók elől szigorúan elzárt területre, amely – a zsidó nép hite szerint – Isten lakozásának, valóságos jelenlétének a helye volt. Évenként ismétlődően, ide vitte magával a főpap a nép bűneiért feláldozott bárány vérét, és odabent tartózkodva imádkozott a kint várakozókért. Jézus Urunk mennybemenetelekor, az igazi áldozati Bárány és egyben Főpap mennyei szentélybe való bemenetelével: immár beteljesedett, végleges valóság lett az, amit ez az ószövetségi vallásos esemény még csak kiábrázolt – ezt mondja a Zsidó levél írója.

A mi Főpapunk, Jézus Krisztus, az Isten Fia, „áthatolt az egeken”, és magával vitte – afféle végérvényesítés gyanánt – a sebhelyes, halált szenvedett, ámde feltámadott testében a mi bűneinkért való áldozatának bizonyságát, hogy: Őáltala a megváltás minden munkája hiány nélkül elvégeztetett immár.

Azóta az a Jézus, aki emberi testben élt itt a földön, újra a mennyben, az Atyánál van. Ott, ahonnan eljött az idők teljességében, a mi bűnnel, vérrel, szennyel terhelt emberi világunkba. Ott, ahol újból dicsőségben uralkodik a mindenható Atyaisten jobbján, közbenjár érettünk, és „onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat”.

Ugye, mennyire örvendetes és megnyugtató biztatás van ebben számunkra. Hiszen ugyanaz a Jézus van ott a mennyei szentélyben, aki mindenkinél mélyebbre szállt alá a mi földi nyomorúságunk világába. Személyesen végigjárta az emberi élet egész útját, önmagán tapasztalta meg mindazt, ami a földi életet nehézzé, aggasztóvá, keservessé, boldogtalanná teheti. Nincs olyan nyomorúságunk, amit Ő maga is ne ismerne, amit ne élt volna Ő is át. Ezért tud együtt érezni velünk. Teljes bizalommal lehetünk hát iránta, hiszen olyan főpapunk van a mennyben, aki mindenható, mint Isten, és mégis hozzánk hasonló, mint ember – kivéve a bűnt. Íme, ilyen Főpapunk van nekünk a mennyben.

„Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.”