„Mivel még nem teljesedett be az ő nyugalmába való bemenetel ígérete, gondosan ügyeljünk arra, hogy közülünk senki le ne maradjon erről. Mert nekünk is hirdették az evangéliumot, mint azoknak is; de nekik nem használt a hirdetett ige, mivel nem párosult hittel azokban, akik hallgatták.” Zsid 4,1-2

Milyen furcsa, hogy mi, emberek, akik egyébként annyira szeretünk magunkkal elfoglalva lenni, s hitben élve megtanultunk reménykedve arra koncentrálni, hogy Jézus diadalomban visszajön majd ítélni eleveneket és holtakat, közben mégis el-elfelejtünk érdemben arra is összpontosítani, ami hitünk remélt gyümölcse lehet. Nevezetesen, hogy Isten kegyelméből egyszer elkövetkezik majd ránk egy olyan idő, amikor majd az Ő gyermekeiként bemehetünk az Ő nyugalmába. Márpedig a hit legnagyobb hősei mindig ennek boldog tudatában járták vándorútjukat, viselték életük nehézségeit, harcolták küzdelmeiket, végezve szolgálataikat és feladataikat.

Van bennünk hajlam egy olyan félreértésre is, hogy az Ószövetség népének csak a szabályok, rendelkezések, utasítások sora hirdettetett. A Zsidókhoz írt levél szerzője azonban kijelenti, hogy Isten hirdettette az evangéliumot már az akkoriak számára is. Megragadhatták volna tehát hittel az ígéreteket, adhattak volna hitelt Isten szavának, de nem így tettek. Izrael népének sok tagját még a negyvenéves vándorlás során átélt csodák sem győzték meg arról, hogy Isten a legnagyobb nyomorúságaik idején sem hagyja őket magukra. Így hát az akkor tanúsított engedetlenségük, hitetlenségük, keményszívűségük, háborgásaik miatt, nem mehettek be a megígért földre – Isten nyugalmába, ehelyett elhullottak a pusztában.

Azzal szembesülünk tehát, hogy nem mindenki megy, mehet be automatikusan a megígért nyugalomba. Mint Isten népének tagjai, Krisztustól valamennyien elhívást, küldetést, feladatokat kaptunk, s ha futásunkat hűséggel elvégeztük, és Krisztus érdeméért Istenünk könyörül rajtunk – akkor megyünk majd be az Ő nyugalmába.

Nem kis dolog tehát az, ami az Újszövetség népére vár. Hiszen míg az Ószövetség idején a Kánaánba való bemenetelről volt szó, itt már a mennyei hazában váró nyugalomról és az oda való bemenetelről beszél a Zsidókhoz írt levél. Mennyivel több, és mennyivel jobb az, amit mi így kapunk. Ezért annyira fontos és figyelemre méltó, amikor a szentíró biztatva arról beszél nekünk, hogy megvan Krisztus követőinek a nyugalomba való bemenetelre szóló biztos ígérete, azaz: megvan a szombatja Isten népének.

Tehát: „Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket!”