„Ezért, amint a Szentlélek mondja: „Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket, mint az elkeseredéskor, a kísértés napján a pusztában, ahol megkísértettek engem őseitek, próbára tettek, bár látták tetteimet negyven éven át.” (Zsid 3,7-9)

Azt láthatjuk, hogy a levél írója továbbra is magasztos szavakkal szól Jézus Krisztus munkájáról, miközben az ősegyházi gyülekezetben jelentkező fásultság kockázatára és az első lelkesedés lanyhulásának veszélyeire hívja fel a figyelmet. A szerző visszautal a pusztai vándorlásnak arra az időszakára, amikor elfogyott az Isten iránti bizalom, mert elfelejtették, hogy Uruk a szolgaság házából szabadította meg őket. A megígért cél pedig ebben az időben nem igazán lebegett már a szemük előtt. Megkeményedett szívük a kétségeskedés vermébe és ezzel együtt járóan a hitetlenség bűnébe esett. Nem „csak” elpártoltak Istentől, de zúgolódtak is ellene.

Az emberek életében ilyenkor üres marad Isten helye, Őrajta kívül azonban semmi sem alkalmas arra, hogy kitöltse az így keletkezett fájdalmas űrt. Ennek pedig egyenes következménye, hogy: ez a romlott emberi természet, test és vér nem örökölheti az Isten országát. Hiszen az Isten iránti bizalmát elveszített, ellene fellázadt ember – ebben az állapotában – saját magát teszi teljesen alkalmatlanná arra, hogy újra találkozhasson a szent és felséges Istennel. Az Ószövetségi népen Isten ítélete ezért és így teljesedett be jóvátehetetlenül. Az ítélet Krisztus népén is be fog teljesedni, amikor az Úr eljön ítélni élőket és holtakat, ámde csak akkor, ha az Ő szavát megkeményedett szívvel fogadja, s ha szent hívását visszautasítja.

Hogyan lehetünk mi ennek az elhívásnak mégis részesei? Úgy, ha hívó szavára, hozzánk való közeledésére nem megkeményedett szívvel adunk választ, hanem az Úrnak teljesen átadott élettel. Igen, mi, mint Isten Jézus Krisztus vére által megváltott gyermekei, teljesen szabadok vagyunk arra, hogy alázattal hajtsuk fejünket az Ő atyai karjaiba és naponta kérhetjük, hogy legyen hozzánk irgalmas és szeretetében vezessen tovább bennünket földi életünk során.

Nem szégyellnünk kell tehát, hogy nekünk szükségünk van Istenre, hanem kegyelme elfogadásával elismerni, hogy mi Őnélküle mennyire semmik vagyunk. Mert ez a kegyelem Isten ingyen ajándéka számunkra, amely a legkomolyabb segítség abban, hogy mindenkor őszinte bizalommal forduljunk hozzá.

Akinek már megadatott, hogy elindulhatott ezen az úton, ne tétovázzon, ne ingadozzon, hanem biztos lépésekkel haladva előre, legyen annyira vonzó az élete, hogy ezen keresztül tudjon másokat is Jézushoz vonzani.