Zsid 3,1-6

„Ezért, szent testvéreim, mennyei elhívás részesei, figyeljetek hitvallásunk apostolára és főpapjára, Jézusra, aki hű az ő megbízójához, ahogyan Mózes is hű volt az ő egész házában.” (Zsid 3,1-2)

Amikor a Zsidókhoz írt levél első három fejezetét olvassuk, feltűnik, hogy a levél szerzője mindenben csak Jézusra összpontosít. Annyira, hogy nem is akar tudni senki másról, csak Jézusról. Beszél ugyan mindazokról, akik iránt a zsidók nagy-nagy tisztelettel voltak (például az angyalokról, a honfoglaló Józsuéról, ebben a szakaszban pedig Mózesről), de úgy, hogy Jézust mindegyikükkel összehasonlítja.

Az összehasonlításokból a levél írója mindig levonja a végső következtetést: Nagy félelemmel és tisztelettel viseltettek az angyalok iránt? – (ahogy akkoriban a zsidók körében mélységes tisztelet övezte Isten küldötteit) Akkor hát Jézus sokkal nagyobb náluk, mert őket Isten nem nevezte fiának. Tisztelitek Józsuét, aki elfoglalta az ígéret földjét? Jézus sokkal nagyobb nála, mert Ő helyet készített nekünk a mennyei hazában. Mózest tartjátok a legnagyobb embernek, aki valaha élt? De hiszen ő is csak Isten szolgája volt, míg Jézus Isten Fia, akinek mindent a lábai elé vetett. Vagyis Jézus mindenkinél nagyobb, ezért senki másra, csakis őreá figyeljünk! Mert Jézus tanítványaként csak úgy maradhatunk meg a hit útján, ha mindig a Mesterre függesztjük a tekintetünket.

Van, aki azért nem szereti olvasni a Zsidókhoz írt levelet, mert olyan szigorúnak tűnik a hangneme. Ám fontos megértenünk, hogy ezt a szigorúságot mindig a buzdító bátorítás szándéka hatja át. Ha figyelmeztet, hogy ne bukjunk el, vegyük jó néven, hiszen nincs kiábrándítóbb és fájdalmasabb dolog a megtért keresztyén elbukásánál. Ezért kell figyelnünk hitvallásunk apostolára és főpapjára, Jézusra. Ő az, aki apostolunk, afféle nagykövetünk Isten előtt. Ő az, akiben Istent megismerhettük és Ő az, aki képvisel bennünket Atyánk színe előtt. Ő a mi főpapunk, mert a saját életét vitte egyetlen és tökéletes áldozatként Isten elé, ezzel végérvényesen engesztelést szerezve bűneinkért.

Mózesről azt tartja a Szentírás, hogy ő igazán hűséges volt az Úr házában, vagyis háza népében, Izráelben. Amikor a szentíró összehasonlítja Mózest és Jézust, nem azért teszi, hogy Mózest leértékelje. A korabeli zsidóságban és az első keresztyének között sem lehetett volna olyan embert találni, aki nem lett volna meggyőződve arról, hogy Mózes a legnagyobb ember, aki valaha élt a földön, hiszen ő volt az egyetlen, akivel Isten közvetlen módon beszélt.

Ám a Szentíró most joggal mondja, hogy bármilyen hűséges is volt Mózes, csupán hűséges szolga volt, de mégsem a tulajdonos Isten háza népe felett. Mert a háznak, vagyis Isten háza népének a tulajdonosa Isten, aki az Ő Fiát mindennek örökösévé tette. Erről a Fiúról mondja a mai igeszakaszunk utolsó verse: „Az ő háza mi vagyunk, ha a bizalmat és a reménység dicsekedését mindvégig szilárdan megtartjuk.” Isten segítsen minket abban, hogy ez mindvégig így legyen!