"Azután elnevezte azt a helyet Masszának és Meríbának, Izráel fiainak a perlekedése miatt, és mert így kísértették az URat: Közöttünk van-e az ÚR vagy sem?" 2Móz 17,7

Izráel még mindig a rabszolgaság és az ígéret földje között, de már Isten dicsőségének meglátása, a manna és a fürjek csodája után van. A helyszín Refídím. A hely, amiről mindösszesen annyit tudunk, hogy valami nincs ott. Száraz, forró hely, ahol nincs víz. Az élet legelemibb feltétele, amiből a legkevesebb van a pusztában, és ami most megint nincs. Nincsenek kutak, nincsenek források. Nincs mit inni.

És a vízkérdés egyszerre csak Isten-kérdésbe fordul át: „Közöttünk van-e az Úr vagy sem?” A Szentírás ismer olyan helyeket, ahol Isten hiánya nyomasztó megtapasztalás. Az Isten-kérdés itt a vízproblémával kapcsolatban merül fel. Mintha számon kérnék Istent: „Ne beszélj a vízről, mutasd meg!” Nem teológiai igazságokra van szükségünk, hanem vízre. A nép elkeseredésében rendkívül gyakorlatiassá vált: nem akartak olyan Istent, aki nem gondoskodik az élethez szükséges elemi dolgokról.

Isten rövidre zárja a kérdést, így szól Mózeshez: „Menj végig a nép előtt, és végy magadhoz néhányat Izráel vénei közül! Vedd kezedbe botodat, amellyel a Nílusra ütöttél, és menj! Én majd ott állok előtted a sziklán, a Hóreben. Üss a sziklára! Víz fakad belőle, és ihat a nép.” (2Móz 17,5-6) Isten meghallgatja Izráel kiáltását. Isten határozott választ ad erre a kiáltásra. Isten vizet ad. Az életet jelentő vizet adja. Az élet vizét adja. És amikor Isten az élet vizét adja, Izráel választ kap a kérdésére: Igen, az Úr közöttünk van! Igen, Isten képes a pusztaságot az élet színterévé változtatni. Igen, Isten megbízható. Igen, Isten hűséges. Igen, Isten az élet megfelelő forrása a hiány és a szorongás közepette. Ez Isten „nagy igenje”, akiről Pál apostol így ír: „Isten a tanúm, hogy beszédünk nálatok nem volt „igen” és „nem”. Mert az Isten Fia, Krisztus Jézus, akit közöttetek hirdettünk … nem lett „igen”-né is meg „nem”-mé is, hanem az „igen” valósult meg őbenne. Mert Istennek minden ígéretére őbenne van az igen, és ezért általa mondunk áment Isten dicsőségére.” (2Kor 1,18-20)

Isten „nagy igenje”! Izráel nemcsak arra emlékezhet, hogy Isten vizet adott, hanem arra is emlékszik, hogyan adta a vizet. Vizet a sziklából, ételt az éhségből, életet a halálból, örömöt a bánatból, igent a nemből, jólétet a szorongásból. A történet nem magyarázza a hogyan-t, ahogyan nincs magyarázat nagypéntek után húsvétra. Nem szorul magyarázatra, mert ő az az Isten, aki minden körülményt és fenyegetettséget, minden lehetőséget, minden szükséget és minden ajándékot a kezében tart, ő, aki „igent” mond. A történet arról szól, hogy Isten megmagyarázhatatlan módon képes cselekedni és javunkra fordítani a dolgokat. Igen még a pusztában is, igen a sziklából, igen, hogy szomjunkat oltsa, hogy tudjuk, ő jelen van. Igen, vizet ad. Igen, nekünk, igen, a világnak. A történet erről az „igen”-ről szól, erről a minden magyarázatot meghaladó káprázatról.