Amikor azután Áron Izráel egész közösségéhez beszélt, és a puszta felé fordultak, az ÚR dicsősége megjelent a felhőben. 2Móz 16,10

Végre szabadok voltak! Többé nem voltak kiszolgáltatva a fáraó megnyomorító teljesítménykvótáinak. Elénekelték győzelmi éneküket és eljárták győzelmi táncukat. A bőség és a jólét földje felé tartottak. De a Mózes és Mirjám éneke után megtett első lépések az ígéret földje felé szinte sokkolók lehetettek a lelkes nép számára. Várakozásaikkal ellentétben ugyanis nem az ígéret földjére léptek be, hanem a pusztába, Súr pusztájába. Az Úr ígérete nem tartalmazta a pusztát. Az ígéret egy új és jó földről szólt, ehelyett a pusztában találják magukat. Az ígéret „tejjel és mézzel folyó” földről szólt, a puszta ezzel szemben a hiányokról. A puszta az a hely, ahol nincs elég használható erőforrás az életben maradáshoz. Alig indulnak el, és már nincs víz. Ami van, az ihatatlan. Víz nélkül pedig nem lehet élni. A Nílus bezzeg elegendő vizet adott. Zúgolódni kezdtek. Öröménekük és örömtáncuk hamar indulatos panaszba fordult át. A következő állomás, Élim, forrásaival és pálmafáival egy időre megoldást nyújt, de a puszta jelentette nélkülözés hosszútávon tűnik valós veszélynek. Egyre élesebb kontrasztként, valamelyest romantikusan és valószerűtlenül jelenik meg előttük az Egyiptom nyújtotta bővölködés a puszta fenyegetésével szemben: „Bárcsak meghaltunk volna az ÚR kezétől Egyiptomban, amikor a húsos fazekak mellett ültünk, és jóllakásig ehettünk kenyeret! Hát azért hoztatok ki bennünket ebbe a pusztába, hogy ezt az egész gyülekezetet éhhalálra juttassátok?” (2Móz 16,3)

Szőrnyű helyzetükben csak Egyiptomra tudtak koncentrálni. Egyiptomról nem a rabszolgaság borzalmai jutottak eszükbe. Egyiptom megszépült, és már szinte a csodálat tárgyává vált emlékezetükben. Felidézték a bőséges élelmiszerellátást, a fáraó megdönthetetlennek tűnő uralmát, a rezsim stabilitását. Talán még a fáraó nagyszabású építkezési programját is felemlegették, a hatalmas piramisokat, a királyi díszfelvonulások és körmenetek látványát. Emlékeztek a fáraó nagyszerűségére, az őt körülvevő pompára és ragyogásra. A fáraót körülvevő „dicsőséges” aura képe lebeghetett előttük, és nem az egykori sóhajtozásuk és segélykiáltásuk. Emlékükben egy csodálatos Egyiptom élt még akkor is, ha az ő nyomorúságuk árán épült. A puszta ennyire éles ellentétben állt a fáraó Egyiptomával szemben:

Egyiptomnak dicsősége volt – a pusztának csak halált jelentő hiányai

Egyiptomban volt víz – a pusztában csak szárazság

Egyiptomban volt kenyér – a pusztában csak éhezés

Egyiptomban volt hús – a pusztában csak a semmi

Ezek között a körülmények között ígéri azt Mózes, hogy éppen ez az a hely, ahol megláthatják Isten dicsőségét: „Ma este megtudjátok, hogy az ÚR hozott ki benneteket Egyiptom országából. Reggel pedig meglátjátok az ÚR dicsőségét, mert meghallotta, hogy zúgolódtok az ÚR ellen.” (2Móz 16,6-7) És még mielőtt bármi történne, a fürjek és a manna csodája előtt, megtörténik, amiről Mózes beszélt: „az ÚR dicsősége megjelent a felhőben.” Nem tudjuk, hogy mit láttak. De annyit tudunk, hogy megfordultak: már nem Egyiptom felé, hanem a másik irányba, a puszta felé néztek. És ott a pusztában vált láthatóvá Isten dicsősége; ott nyertek bepillantást a szent jelenlétébe. Ez a megtapasztalás a miénk is lehet: Isten a teljesen lehetetlen, sőt elátkozottnak tűnő helyeken is képes megmutatni az ő dicsőségét, ahogyan azt tette nemcsak a pusztában, hanem a kereszten is.