"Mirjám így énekelt előttük: Énekeljetek az ÚRnak, mert igen felséges, lovat lovasával a tengerbe vetett!" 2Móz 15,21

Mirjám és a többi asszony énekel és táncol. Dobokkal a kezükben vonulnak ki. Egyiptom már a múlté. A fogság már a múlté. A némaság már a múlté. A dobok segítenek megtalálni a szabadság hangját. Mirjám dallamra és szavakra talál, és a többi asszonyt is hívja: dobolni, énekelni, táncolni. Az Úrnak énekelnek. Féktelen ünneplésükkel az Urat szólítják meg. Idáig arról szólt az útjuk, hogy megismerjék ezt az Urat. De most már ismerik. Most már tudják, hogy hatalmas, erős Uruk van. Győzelmi énekük lényegre törő. Az Urat magasztalják, amiért a fáraót és seregét a tenger mélyére vetette, hogy népét megmentse.

Az éneklésnek egyetemes vonzereje van. A Teremtő így alkotott meg minket. Sokféle okból éneklünk: örömünkben, bánatunkban. Van, amikor tudjuk, hogy miért éneklünk, és van, amikor csak úgy kifakad belőlünk. Éneklünk, hogy boldog időket idézzünk fel, és éneklünk, hogy eltereljük figyelmünket a rossz időkről. Az éneklés megváltoztatja a hangulatunkat, és egyben tükrözi is azt. Amit éneklünk, hatással lehet arra, ahogyan gondolkodunk és cselekszünk. Az éneklés a lényünk olyan kapuit nyithatja meg, amelyet a beszéd és a logika el sem érhet. Az éneklés képessége és az énekre való reflektálás része az emberi tapasztalásnak, része embervoltunknak. De az énekléssel nemcsak tükrözhetjük vagy megváltoztathatjuk a hangulatunkat, hanem olyan eszköz is, amelyen keresztül kapcsolódhatunk Istenhez. Hagyományosabb megfogalmazásban: az énekkel, énekléssel magasztalhatjuk, dicsérhetjük Istent. A Szentírásban nem találunk „istentiszteleti rendtartást”, jóllehet számos fogódzót találunk arra nézve, hogy mik történhettek az istentiszteleteken az Ószövetségben és az Újszövetségben. Arról azonban bőséges feljegyzést találunk, hogy énekeltek, és arról is, hogy mit: Mózes és Mirjám, Debóra és Bárák, Dávid, Anna, Mária, vagy a Jelenések könyvében az angyalok és teremtmények.

Ami közös és figyelemreméltó ezekben a bibliai énekekben az az, hogy az éneklők nem saját magukat helyezik a középpontba, hanem Isten dicséretét. Ezek az énekek arról szólnak, hogy Isten mit tett az Ő népéért. Telve vannak hálaadással, csodálattal, tisztelettel, dicsérettel amiért Isten hatalmasnak mutatta meg magát valamilyen helyzetben, és ezt a hatalmát „szép hangossággal és nagy felszóval” kell hirdetni az egész földön.

Énekeljünk mi is olyan énekeket, amelyek segítenek önmagunktól elfordulni afelé, aki igazán méltó nemcsak minden figyelmünkre, hanem minden dicséretünkre és magasztalásunkra! Ebben az összefüggésben talán mélyebb értelmet nyer az apostol tanácsa is: „Krisztus beszéde lakjék bennetek gazdagon úgy, hogy tanítsátok egymást teljes bölcsességgel, és intsétek egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel; hálaadással énekeljetek szívetekben Istennek.” (Kol 3,16)