"Mózes így felelt a népnek: Ne féljetek! Álljatok helyt, és meglátjátok, hogyan szabadít meg benneteket ma az ÚR! Mert ahogyan ma látjátok az egyiptomiakat, úgy soha többé nem fogjátok látni őket. Az ÚR harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!" 2Móz 14,13-14

Lehet-e alkalmazni a kivonulástörténetet konkrét módon a személyes életünkre? Mi a tanulsága ennek az eseménynek a mindennapi életünkre, életvezetésünkre? A kivonulás története természetesen személyes és konkrét. De nem mi alkalmazzuk a kivonulás történetét az életünkre, hanem maga a kivonulástörténet az, ami vonatkozik ránk. A kettő között különbség van. A kivonulástörténet jelentősége ugyanis nem abban áll, hogy mihez kezdünk vele, hanem abban, amit Isten elvégzett értünk. Szem elől tévesztjük a történet teológiai lényegét, ha üzenetét pusztán erkölcsi tanulságok sorára szűkítjük. Például: „szoros helyzetekben legyünk hűségesek!”, vagy „ne féljünk nehéz helyzetekben, csak maradjunk csendben, és hagyjuk, hogy Isten gondoskodjék rólunk!” Természetesen jó ezeket is észben tartani (és nem is olyan könnyű), de kérdés az, hogy valóban ezekre akar-e megtanítani bennünket a kivonulástörténet? A kivonulástörténet ugyanis nem valami buzdító beszéd, ami emberpróbáló körülmények közepette arról akar meggyőzni, hogy Isten megnyeri a harcainkat. A kivonulástörténet sokkal inkább arra akar emlékeztetni, hogy Isten már megnyerte a harcot. Ennek a győzelemnek a függvényében kellene látnunk saját mindennapi harcainkat is.

Sok olyan személyes helyzet van, amikor Isten segítségére van szükségünk: otthon, iskolában, munkában. Ilyenkor Istenhez fordulunk, és kérjük, hogy hozzon valami változást. Az a kérdés, hogy ezekben a helyzetekben jogosan hivatkozhatunk-e a kivonulástörténetre? Kérhetjük-e azt Istentől, hogy ahogyan kimenekítette Izráel népét Egyiptomból, most bennünket is menekítsen ki ebből a helyzetből? Nem vonhatunk ilyen egyszerű párhuzamot a Kr.e. második évezred közepe és saját korunk, helyzetünk között. Nem vonhatjuk le azt az elhamarkodott következtetést, hogy a kivonulástörténet mindösszesen arról szól, hogy Isten kiszabadítja az elnyomottakat, majd saját „elnyomott” állapotunkat, helyzetünket egyszerűen párhuzamba állítjuk Izráel népével.

A kivonulástörténet ugyanis nem egy általános minta vagy módszer bemutatása, amelynek későbbi és konkrét alkalmazási lehetőségei vannak. Ellenkezőleg: a kivonulástörténet egy általános mintának, mégpedig Isten megváltó tervének egy konkrét példája, amely a teremtéstől a beteljesedésig terjed: Isten egyik létezési típusból vagy módból egy másikba hív el. Ez a folyamat a megváltás, amely során Isten küzd értünk, és legyőzi a káosznak azokat az erőit, amelyek ártani akarnak nekünk.

Ha így értjük a kivonulástörténetet, akkor elkerülhetjük azt, hogy minden rossz napunkat személyes „egyiptomként” éljünk meg, és minden olyan embert, akit éppen nem kedvelünk, személyes „fáraóként”. Attól is megóvhat bennünket, hogy csalódjunk Istenben, amikor nem jön a várva várt „szabadítás”. Szenvedések közepette imádkozunk, hogy érjen véget a szenvedés, de amikor véget ér a szenvedésünk, azt nem úgy értjük, mintha a kivonulástörténet személyesen velünk történt volna meg.

A kivonulástörténet nem Izráel népéről szól, hanem az őt megszabadító Istenről. Ez nem olyan történet, amely megismétlődik a keresztyének életében valahányszor bajba kerülnek. Ez egy olyan történet, amelyen keresztül bepillantást nyerhetünk abba, ahogyan Isten küzd értünk. Olyan küzdelem ez, amelynek örökérvényű következményei vannak. Bármilyen körülmények között is legyünk, nem az a fontos, ahogy mi várjuk Isten szabadítását, hanem az, hogy az a szabadítás már elérkezett Jézus Krisztusban.