A fáraó még éjszaka hívatta Mózest és Áront, és ezt mondta: Induljatok, menjetek ki az én népem közül Izráel fiaival együtt, menjetek, és szolgáljátok áldozattal az URat, ahogy kívántátok. Vigyétek juhaitokat és marháitokat is, ahogyan kívántátok, csak menjetek! Kérjetek áldást rám is! 2Móz 12,31-32

A hatalmi viszonyok változása mindig drámával jár. A dráma a hatalom elveszítésének és megszerzésének a dinamikájából fakad. Történetünk kezdetén minden hatalom a fáraó kezében van. Ahogyan halad előre az elbeszélés, a fáraó hatalma egyre gyengül, Mózes hatalma pedig egyre nő. Fejezetről fejezetre azt látjuk, hogyan válik a fáraó alkalmatlanná és tehetetlenné mint uralkodó. A történet elején Isten népének sóhajtozásáról és segélykiáltásáról olvasunk. Most viszont már az egyiptomiak jajveszékelésétől hangos az ország: nincs olyan család, amely ne siratná elsőszülöttjét. A fáraó végül kiadja az utasítást Mózeséknek: induljatok, menjetek ki, menjetek, szolgáljátok az Urat, vigyétek mindeneteket, menjetek! A fáraó még Jahve nevét is a szájára veszi, ezzel pedig mintegy érvényteleníti saját hatalmát és erejét az uralkodásra. A dráma itt ér véget.

A fáraó utasításainak sorát egy megdöbbentővel zárja: „Kérjetek áldást rám is!” Áldást mondani valakire azt jelenti, hogy üdvhozó erőt közvetítünk a másiknak, őt az üdvhozó erő hordozójának nyilvánítjuk vagy azzá tesszük. Aki áld, annak megvan a képessége, ereje, felhatalmazása az üdvhozó erő átadására. Ő az erősebb, aki az erőtlennek ad; a többel rendelkező a kevesebbel bírónak; a jogosult a jogosulatlannak. Hitünk szerint egyedül Isten adhat áldást, hiszen kizárólag ő rendelkezik ezzel az üdvhozó erővel mint Teremtő, mint aki minden erőnek, különösen a boldogulást, virágzást elősegítő erőnek a forrása. Isten időnként emberekre bízza az üdvhozó erő közvetítését: emberek is áldhatnak embereket. „Kérjetek áldást rám is!” A fáraó, az egykor leghatalmasabb, legerősebb, legjogosultabb, most híján van az erőnek. Teljesen kiszolgáltatott és tehetetlen. Kérésével elismeri, hogy most Mózesnél van az erő, a képesség az áldásra. Mózes azt az Urat képviseli, aki ott akkor éjjel az üdvhozó erő egyetlen forrása, élet és halál kizárólagos ura.

Mózes nem válaszol a fáraónak. Figyelmen kívül hagyja kérését, nem érzi kötelességének, hogy teljesítse azt. Nem áldja meg a fáraót. De nem is tagadja meg az áldást a fáraótól. Ehelyett teljesen figyelmen kívül hagyja a fáraót, aki innentől jelentéktelenné válik az elbeszélés szempontjából, néhány fejezettel később teljesen véget ér a szerepe.

Az isteni üdvhozó erő átformáló erő. Az evangéliumok beszámolója szerint Jézus korának politikai és vallási hatalmasai veszélyesnek vélték Jézusnak ezt az átformáló hatalmát, tekintélyét: úgy tanított, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók. Az erő ilyen életet átformáló, kontrolálhatatlan alternatív forrásait mindig rossz szemmel nézi a fennálló hatalom: igyekszik eltiporni, megsemmisíteni. A politikai és vallási vezetők szempontjából ez történik a kereszten nagypénteken. Jézus kereszthalálakor ugyanakkor jelen van valaki a hatalmasok részéről, akiről ezt olvassuk: „Amikor pedig a százados, aki ott állt vele szemben, látta, hogy így lehelte ki a lelkét, ezt mondta: Bizony, ez az ember Isten Fia volt!” (Mk 15,29) Félreérthetetlen felismerés ez a hatalom részéről: akit a felsőbbség kivégeztetett, az valójában az isteni üdvhozó erő hordozója volt. A római hatalom képviselője az egyiptomi fáraó felismerését visszhangozza. Az áldás képessége nem a hatalmasoknál van. Az Isten ereje erőtlenség által ér célhoz.