"Legyen ez emléknap a számotokra, és ünnepeljétek meg az Úrnak nemzedékről nemzedékre. Örök rendelkezés az, hogy megünnepeljétek." 2Móz 12,14

Időnként hajlamosak vagyunk úgy olvasni egy történetet, hogy csak az eseményekre, az izgalmasabb részekre koncentrálunk, szívesen átugorjuk az unalmasabbnak tűnő, nem akciódús jeleneteket. Izgalmas szakaszánál tartunk a kivonulástörténetnek, de mielőtt eljutnánk a tizedik csapás bekövetkezéséhez, el kell olvasnunk a páskabárány és a kovásztalan kenyér ünnepe elrendelésének a leírását. Ez pedig sokkal részletesebbnek tűnik, mint a történések leírása. Ebben és a következő részben sok részletet tudunk meg arról, hogyan kell elkészíteni a páskabárányt, mikor és hogyan kell elfogyasztani, kik ehetnek belőle, hogyan kell azt ünnepként, sőt törvényként megtartani a kovásztalan kenyér ünnepével együtt, amikor majd Isten népe már biztonságban lesz a saját földjén. Ezek az elsősorban a szentíró jelenére, az elbeszélés szempontjából pedig Isten népének a jövőjére vonatkozó leírások újból és újból megszakítják a történetvezetés fonalát, az események ismertetését. Mintha fontosabb lenne a szentíró számára Isten népének kivonulás és letelepedés utáni „szertartásos utóélete”, mint az, mi is történt valójában a kivonuláskor, azaz hogyan halt meg Egyiptomban minden család elsőszülöttje a leghatalmasabbtól a legkisebbig, hogyan pusztultak el az állatok elsőszülöttjei, hogyan jajveszékelt az egész ország, és hogyan indult el végre Isten népe. Szenzációéhes korunk leírásai minden bizonnyal megfordítanák az arányokat. Úgy tűnik azonban, hogy a szentíró számára sokkal fontosabb volt azt megfogalmazni, mennyire meghatározó lesz a múlt a későbbi nemzedékek számára. A szabadulás történetére való emlékezésben Isten népét éppen a páska és a kovásztalan kenyér ünnepe fogja segíteni.

A rituáléknak, szertartásoknak, ünnepeknek fontos szerepe van. Az Ószövetségben többször is olvasunk arról, hogyan kell a gyermekeket arra tanítani, kicsoda Isten és milyen hatalmas tetteket vitt véghez. Ez a tanítás pedig valamilyen törvénynek a megtartásával vagy valamilyen rítus gyakorlásával, vagy szertartásban való részvétellel történik, például a páska és a kovásztalan kenyér megünneplésével. A szertartásban való részvétel az ismerősség és a bizalom érzetét kelti bennünk. Az efféle ismerősség érzésének a hatalmát a reklámipar is kihasználja: a reklámok ismerős fájdalmat, vágyat, hiányt, szükségletet mutatnak be, és azt kapcsolják össze valamilyen megoldást ígérő termékkel, készítménnyel, lehetőséggel. Az ismerősség és az ismétlés hatékonyan működnek együtt. Ami ismétlődik, az egyre ismerősebbé, majd szinte a részünkké válik. Korunk kultúrája tisztában van ezzel, de mintha az egyház nem mindig értené ezt. Sokan azonosítják a szertartásokat a lelki szárazsággal, kiüresedéssel. Valóban igaz, hogy a szertartás, a rítus, a liturgia, sőt az ünnep üressé és halottá is válhat, de csak akkor, ha elfelejtjük annak jelentését és jelentőségét. Az üresség és a szárasság nem automatikus jellemzői a szertartásnak. Ellenkezőleg: az egyházi szertartások, liturgiai elemek, a sákramentumokkal való élés és az ünnepek eszközök lehetnek abban, hogy megmutassák és emlékeztessenek az evangélium erejére és valóságára, hogy életünket a teremtő és szabadító Isten jelenlétében éljük nemcsak egyenként, hanem közösségben is. Legközelebb így kulcsoljuk imára kezünket, így mondjuk fennhangon együtt az Úri imádságot, így tekintsünk a homlokra csorduló keresztvízre, így vegyük magunkhoz a kenyeret és a bort, így hajtsuk fejünket áldásra várva: engedjük, hogy emlékeztessen mindaz, ami ismerős!