"Íme, Isten az én szabadítóm, bízom és nem rettegek, mert erőm és énekem az ÚR, megszabadított engem."

Ézs 12,2

Ézsaiás könyvének ez a rövidke fejezete olyan, mintha a Zsoltárok könyvéből tévedt volna ide – talán csak annyi különbséggel, hogy ez egy, ebben a formában még el nem mondott, hálaadó imádság. Más formában ismerős már, hiszen először Mózes hálaadó énekeként hangzik el a kiemelt részlete, de találkozunk ezzel a 118. hálaadó zsoltárban is.

Ézsaiás az elkövetkező szabadítással kapcsolatban írja: „Azon a napon ezt fogod mondani”, vagyis előrevetíti, hogy ha megtörténik a szabadulás, a nagy örvendezésben ez kell, hogy legyen a legfontosabb a nép teendője, hogy hálát adjon a szabadulásért. Az előző fejezetben olvashatunk a Messiás érkezéséről („Vesszőszál hajt ki Isai törzsökéről, hajtás sarjad gyökereiről…” Ézs 11,1) s mindarról, ami a Szabadító jelenlétét jelenti. Ezért az ígért, már-már idillikus jövőért, amit bölcsesség, igazság, méltányosság, egyetértés jellemez, fog hálát adni a választott nép. Mert megszabadulnak az Isten jogos haragjától, amely miatt fogságba kerültek és szabadítása által, irgalmából teljesen újat kezdhetnek. Erre figyelmezteti a népet a próféta már jóelőre, hogy el ne felejtsék a hálaadást. Sőt még meg is könnyíti nekik azzal, hogy mintát ad: „Azon a napon ezt fogjátok mondani”.

Végignézve mai világunkon, láthatjuk, tapasztalhatjuk, hogy milyen sok ponton ma is szembemegyünk az Úr akaratával. Aki ennek ellenére könyörül meg ma is rajtunk, bocsátja meg a bűneinket, szeretettel és irgalommal koronáz meg.

Vajon észrevesszük-e ezt a mindennapjaink során? És ha feltűnik, hogy jobban mennek a dolgaink, mint várható lenne, felismerjük-e, hogy kinek köszönhetjük? És megköszönjük-e…

El tudjuk-e mondani mi is hálaadással: „erőm és énekem az ÚR, megszabadított engem”?