„Eszetekbe juttatom, testvéreim az evangéliumot…” 1 Kor 15,1

Mondja ezt Pál azoknak a korintusiaknak, akiknek a levél második fejezetében azt írja: "Úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről." A mai igeszakaszban pedig olvassuk, hogy a gyülekezet hallott az örömhírről, sőt be is fogadta és meg is maradt benne. Pál tehát nem egyszer beszél az Jézus Krisztusról, örömhírről.

A levél végén, mégis arra a következtetésre jut az apostol, hogy a korintusi közösségnek emlékeztetésre van szükség Jézus halálára és feltámadására. Nyilván nem arról van itt szó, hogy közösség ne tudná elmondani a szavaival, hogy ki is az a Jézus Krisztus és mit is jelent az evangélium, mégis (az egész levelet olvasva) mintha az örömhír nem lenne hatással az életükre.

Mai igehallgatóknak sem az a problémája, hogy ne tudnák elmondani az örömhír lényegét vagy János evangélium 3.fejezetének 16.versét.

Az azonban már igencsak kihívás, hogy az említett igevers hogyan maradhat élő és friss a szívben, hogyan adhat erőt, vigaszt, örömöt a minden napokban, hogyan hívhat, motiválhat Isten örömének és szeretetének a mély átélésére.

Pál jól látja, hogy az evangéliumot nem elég egyszer megérteni…fejben összerakni…hittel elfogadni… annak egyszer engedni.

Az evangéliumra meg kell tanítani a szívünket! Isten szeretetére újra és újra emlékeztetnünk kell magunkat és vágyni, kérni a Lelket, hogy egészen személyesen, egészen konkrétan jelentse ki újra és újra a szívünkbe.

Ahogy Pál is teszi: nem erőszakosan, nem manipulatívan, hanem a lehető legtermészetesebb módon, az életünkkel alátámasztva: Krisztus meghalt a mi bűneinkért Isten terve szerint. Eltemették, és – ugyancsak az Isten terve szerint – feltámadt a harmadik napon.”