"Törekedjetek a szeretetre, buzgón kérjétek a lelki ajándékokat, de leginkább azt, hogy prófétáljatok. Mert aki nyelveken szól, nem emberekhez szól, hanem Istenhez. Nem is érti meg őt senki, mert a Lélek által szól titkokat. Aki pedig prófétál, emberekhez szól, és ezzel épít, bátorít, vigasztal." 1.Kor. 14,1-3.

Az apostol ismét visszatér a kegyelmi ajándékok kérdéséhez, de most már a gyakorlati, istentiszteleti rendelkezés keretei között. Ebben a tekintetben kiemeli a nyelveken szólás kérdését, mert – amint korábban is volt róla szó – a korinthusiak ezt az ajándékot mindenek fölé emelték. Most az apostol a prófétálást helyezi ezzel szembe, s kijelenti, hogy az sokkal fontosabb, mert a nyelveken szólás az egyént, a prófétálás viszont a teljes közösséget építi. Sőt, a nyelveken szóló lelki kiskorúságban van, mert az egész gyülekezetért érzett felelősség helyett önmagát építi csupán.

A modern karizmatikus mozgalmaknak sem a kritikáját, sem pedig a támogatását nem olvashatjuk ki ezekből a sorokból. Pál maga is szólt nyelveken, tehát ez az ajándék származhat tiszta forrásból is. Ugyanakkor ezt nem a közösségben élte meg, hanem magányos imádságai során. Az viszont nyilvánvaló az álláspontjából, hogy a korinthusiak nyelveken szólással kapcsolatos lelkesedését a „helyére teszi”.

A prófétálás azért fontos, mert átfogja szinte a teljes gyülekezeti életet. A prófétálás épít, int, bátorít és vigasztal. A gyülekezet Isten temploma, amit építeni kell, Isten gyermekeit pedig inteni, bátorítani és vigasztalni. A prófétálásban benne rejlik a lelkigondozói munka. A gyülekezetnek ugyanakkor etikai és hitismereti tanításra is szüksége van, az apostol inkább ezt vinné közéjük, mint a nyelveken szólás ajándékát. Mert ez utóbbi ugyan titkokat tartalmaz, de nincs benne sem építő, sem missziói lehetőség. Legfeljebb, ha valaki a nyelveken szólás magyarázatának ajándékát is megkapta. A gyülekezetben tehát szólni, tanítani kell, mégpedig értelemmel.