"A kegyelmi ajándékok között ugyan különbségek vannak, de a Lélek ugyanaz. Különbségek vannak a szolgálatokban is, de az Úr ugyanaz. És különbségek vannak az isteni erő megnyilvánulásaiban is, de Isten, aki mindezt véghezviszi mindenkiben, ugyanaz." 1.Kor. 12,4-6.

Ha szabad ezzel a képpel élnem, a korinthusi gyülekezet amolyan állatorvosi ló volt, amelyen minden betegség megtalálható. Ezért van az, hogy az apostol lépéről lépésre egy-egy témakört vesz elő, s az abban meglévő problémákat tisztázza. Nyilvánvalóan maguktól a korinthusiaktól vette értesülését azokról a gondokról, amelyek feszültségeket gerjesztettek a gyülekezetben. Ezek között került sor a lelki-, vagy pontosabb kifejezéssel élve a kegyelmi ajándékokról szóló világos és egyértelmű apostoli tanításra.

A gyülekezet egyes tagjai „lelki jelenségeket” éltek át, s ezekből azt a következtetést vonták le, hogy ők magasabb rendű keresztyének azokhoz képest, akik ilyenről nem tudtak beszámolni. S ahogy ez lenni szokott, egyesek a saját élményeiket mércévé tették, olyan kritériumokká, amelyek az igazi, valódi, érvényes keresztyén életet voltak hivatva igazolni, bizonyítani. Az egyház történelmében, az „ébredések” során szüntelenül megjelenő kísértés volt ez a gondolkodás. A német pietizmus egyes képviselői a megtérés élményének pontos körülírását tették ilyen elengedhetetlen feltétellé.

Az apostol arra figyelmeztet, hogy a forma, a jelenség önmagában semmit nem jelent, sőt még veszélyes is lehet, mert tisztátalan, démoni forrásból is származhat. Az a kérdés, hogy a lelki jelenségeket átélő ember ennek során hogyan viszonyul Jézus Krisztushoz. Úrnak vallja-e őt? Jézus Krisztus Úr: ez volt az őshitvallás, amely egyszerre szólt a zsidókhoz és a pogányokhoz. Jézus a Messiás és ugyanakkor a mindenség ura.

A kegyelmi ajándék nem lehet semmilyen tekintetben kötelező mérce, és nem dicsekvésre való, mert „adatik”, méghozzá Istentől. Ezért, amikor a korinthusiak lelki ajándékokról beszélnek, az apostol kegyelmi ajándékokat említ. Ajándék, ami arra való, hogy a gyülekezet épüljön általa, nem pedig az egyes hívő „kitüntetése”. Aki az ajándékkal dicsekszik, az önmagát tolja előtérbe, s könnyen megfeledkezik az ajándékozóról. Pál felsorolja a legjellemzőbb és legfontosabb ajándékokat, anélkül azonban, hogy minőségi kategóriákat hozna létre. A kegyelmi ajándék nem önmagában, hanem a gyülekezeti életben megragadható hasznában értékes. Ebben a tekintetben pedig nincs különbség ajándék és ajándék között. Mindegyik ezt hordozza magában lényege szerint: egyedül Istené a dicsőség!