"De az Úrban nincs asszony férfi nélkül, sem férfi asszony nélkül. Mert ahogyan az asszony a férfiból van, úgy a férfi is az asszony által van, mindez pedig Istentől van." 1.Kor. 11,11-12.

Talán meglepő, de vannak Európában olyan egyházak, ahol felvetődött az a javaslat, miszerint nem kellene olvasni az istentiszteleten a Bibliából, mert számos, korhoz kötött részlet nem egyeztethető össze a korszellemmel, a mai szokásokkal, világnézettel. Ez a mai szentírásbeli részlet is ilyen megfontolások tárgya. Vajon kell-e a ma emberét az ókori hajviseleti szokásokkal traktálni, s vajon van-e értelme a korabeli vitákról beszélni az istentiszteleten. Kell-e egyáltalán a lelkészeknek egy ilyen szövegre igehirdetést építeni?

Az apostol azzal szembesült, hogy az Isten előtti egyenlőség elvét mintegy ideológiává alakítva, a korinthusiak új szokásokat vezettek be. Ezek az új szokások határozottan szemben álltak azzal az isteni renddel, amit Pál apostol – az Ószövetség alapján – erőteljesen képviselt. Hirdette, hogy Krisztusban nincs sem férfi, sem nő az üdvösség összefüggésében. Ezt az evangéliumot azonban nem szabad olyan ideológiává alakítani, amely a társadalmi kérdések problémáját veti fel. Krisztusban nincsenek nemek, de a teremtés rendjében vannak, s ezt a tényt az üdvösségről szóló evangélium nem változtatja meg. A teremtés rendjében vannak férfiak és nők, férfi és női szerepek. Ezeket nem lehet – méghozzá az evangéliumra hivatkozva – sem eltörölni, sem egybemosni.

Az adott kérdés – a fátyol viselésének elhagyása és a haj levágása – másokat megbotránkoztató szokás volt az ókorban, mert a hivatásos prostitúció ismertető jele volt. Ez pedig nem csupán paráznaság volt a keresztyén gyülekezet szemléletében, hanem teljes – olykor a rabszolga sorba jutásig – kiszolgáltatott állapotba taszította a nőket. Ugyanígy a férfiak esetében a hosszú haj és fátyol viselése a homoszexualitást szimbolizálta. Isten rendjének az ilyenfajta megsértése nem egyeztethető össze az evangéliummal.

Nem dobhatjuk tehát sutba ezt a fejezetet azzal a megokolással, hogy korhoz kötött kérdést boncolgat. Ez kibúvó és nem a megértés útja. Az apostol itt is ugyanazt hangsúlyozza, mint az előző szakasz „húsevés” kérdésében: az evangélium nem lehet a megbotránkoztatás kiindulópontja.