„Nagyon-nagyon megszaporítom utódaidat, népeket támasztok belőled, királyok származnak tőled. Szövetségre lépek veled, sőt utódaiddal is, örök szövetségre minden nemzedékükkel. Mert Istened leszek, és utódaidnak is. 1.Móz.17,6-7

Ha őszinték vagyunk, akkor némi zavar és hiányérzet lehet bennünk, főleg abban, aki először olvassa Ábrahám életét. Mert haladunk az időben, de maga a történet mintha stagnálna, helyenként meg valami szappanoperás beütést kapna. Az elhívás utáni kezdeti remény, a sok ígéret egy része pusztán ígéret marad. Mert lesz elindulás, lesz új föld, lesz szövetség, meg csillag az égen, minden szép és jó, de az a gyerek, aki a jövőt, a reménységet, a meddőségből az életet, a tovább lépést jelentené, az valahogy nem akar megszületni. A saját megoldások sem hozzák el az átütő sikert, a várt eredményt, megnyugvást.

Közben a várakozásban a 75 éves Abrámból 99 lesz. Gondolnánk ennyi volt, Isten megfeledkezett róluk. De ekkor Isten újra megjelenik és megint jön az ígéreteivel. Abrám, már szinte kínjában röhög. Persze, gyerek, ennyi idősen… Nem mondja ki, de szerintem benne van, hogy ugyan már Istenem… Talán legbelül maga az ősatya is feladta, várja élete végét, beletörődött, hogy szolgájától Hágártól született egy gyermeke, aki már 13 éves, de olyan gyereke, aki a feleségétől lenne, aki tovább viszi a nevét, akiben beteljesedni látná az Isten ígéretét olyan nincs és nagyon úgy néz ki már nem is lesz.

Valljuk be, hányszor látjuk mi is így veszni a dolgainkat, a reményeinket. Talán tegnap történtek miatt, ma így keltél fel. Talán már benned is csak a legyintés van és ide a napi ige olvasásához is csak valamiféle mundérbecsület hozott el. Jó hírem van! Jó, hogy itt vagy és olvasod e sorokat, mert a Mindenható Isten ma téged is szeretne megszólítani, ma veled is új(ra) szövetséget szeretne kötni. Arra hív, hogy ne add fel, hogy ne az emberi gátakra, tényezőkre tekints, hanem emeled fel tekinteted és adj kezet az Ő kezébe.