„Abrám elment, ahogyan azt az Úr mondta neki…”

1.Móz.12 ,4

Az előző fejezet azzal ér véget, hogy Abrám felesége Száraj meddő. Ez sokkal inkább helyzetjelentés, mint állapot jelző, hiszen Nóé kora után valahol ez a meddőség lesz a jelzője az Isten és ember kapcsolatának.

Teljesen addig igaz ez, ameddig Isten meg nem szólítja Abrámot. Kicsit olyan a helyzet, mint amikor bizonyos közösségi média felületein keresztül ismerősnek jelölnek. Elfeledett régi barátok, osztálytárak, távoli rokonok, vagy éppen vadidegenek. És akkor töri a fejét az ember, hogy ki is lehet ez? Visszajelöljem-e?

Abrámnak lehetett valami elfeledett képe az őt megszólító Istenről, hiszen apja egyszer már elindult, csak valamiért félúton megrekedt. Megint csak az a meddőség. Mit tegyen? Hogyan reagáljon a megkeresésre?

Merthogy Abrám bele nevelkedett, bele kényelmesedett az örökölt meddőségbe. Most azonba történik valami. Valami különleges. Jelölést, pontosabban megszólítást kap. Menj…! Ő pedig megy, ahogyan az Úr mondja.

Nem úgy, ahogyan Abrám akarja, nem is úgy, ahogyan hátulról Száraj akarná, hanem úgy, ahogyan az Úr mondta neki.

Ezzel az alázattal, ezzel a Rá figyeléssel, az én háttérbe helyezésével elkezdődik egy csodálatos utazás, áldások sora, egy család néppé lesz és új szövetség jön létre Isten és ember között. Innentől pedig már nem is olyan meddő a történet.

És a te történeted milyen? Te hogyan reagálsz Isten megkeresésére?