„Az asszony bíborba és skarlátba volt öltözve, arannyal, drágakővel és gyöngyökkel ékesítve, kezében aranypohár, tele utálatossággal és paráznaságának tisztátalanságaival…” Jel 17,4

Sok-sok évvel ezelőtt láttam egy magyar filmet, amely egy kiskorú sorsát mutatta be, akit tulajdon nagyapja adott el prostituáltnak. A film megrázóan mutatta be a gyermek számunkra elképzelhetetlen megaláztatásait, kiszolgáltatottságát, azt a folyamatot, ahogy egy törékeny gyermek használati tárggyá és mások meggazdagodásának eszközévé válik. Gyomorforgató valóság, amely a világ bármely pontján most is megtörténik…Mint ahogy az a fajta prostitúció is, amiről mai Igénk beszél. János egy gyönyörűen felöltözött, ékszerekkel feldíszített nőt lát, aki nemcsak a világ uralkodóit, hanem a föld lakosait is elcsábítja, vagy lerészegíti, hisz kezében a paráznaság borával megtöltött aranyserleg volt. Kívülről megtévesztően vonzó, belülről mérhetetlenül feslett és romlott. A csillogó külső mögött utálatosság és a paráznaság tisztátalansága rejlik. János és első olvasói számára ez a könnyűvérű nő testesítette meg az akkori, szétbomló, az erkölcsiségét teljesen elvesztő Római Birodalmat. Nem nehéz felfedezni a hasonlóságot mai világunkkal sem…

Azonban nem szabad elfelejtenünk, a Szentírás a prostitúciót sosem csak testi értelemben használja! Minden bűn paráznaság, vagyis házasságtörés, szövetségtörés, hűtlenség és Isten megcsalása. Hóseás így ír a hűtlen népről: „gyűrűvel és nyaklánccal ékesítette magát, úgy ment a szeretői után, engem pedig elfelejtett – így szól az Úr.” (Hós 3,15b). Paráznák vagyunk, amikor a világ elcsábít, és egyesülünk tudatosan vagy „tudatlanul” a mentalitásával, napjaink korszellemével. Amikor azt gondoljuk, a szeretet megvásárolható, vagy anyagiakban kifejezhető. Amikor ékes és szép szavak mögött alantas szándék rejlik bennünk… Amikor kapcsolataink, munkánk, vagy „csillogó lehetőségeink” eltávolítanak Urunktól. A felsorolást hosszan lehetne folytatni, hisz Isten iránti hűtlenségünk nap mint nap számtalan formát ölt. Bárcsak Pál apostollal együtt eljutnánk az őszinte felismerésig: „Én nyomorult bűnös ember! Kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? Hála legyen Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (Róm 7,24-25)

Az utolsó vacsora alkalmával Jézus Krisztus kezében is volt egy pohár, ami nem volt díszes, amitől nem lehet megrészegedni. Mert Ő valami mást kínál abban, valamit, ami nem gondolatainkat zavarja össze, és nem tántorgókká tesz, hanem ellenkezőleg: biztos alapokra állítja életünket. Kínálja a Vele való egyesülést a szövetség vére által, amely megtart nemcsak a földi életben, hanem az örökkévalóságban.