"A gyermek elragadtatott Istenhez és az ő trónjához, az asszony pedig elmenekült a pusztába, ahol Istentől előkészített helye volt, hogy ott táplálják ezerkétszázhatvan napig." Jel 12, 5-6

Nem emlékszem, hogy hányadikos lehettem, amikor először kellett megtanulnunk a Himnuszt, de máig bennem van a megdöbbenéssel vegyes félelem érzete, amikor kezdtem kapizsgálni az alábbi sorokat:

Bújt az üldözött, s felé

Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.

Hasonló érzések kavarogtam bennem, amikor először láttam egy holokausztról szóló filmet a moziban. Átéreztem a kétségbeesést a zsidó emberek hiábavaló próbálkozását látva, ahogy színpad aljába, pianínóba, pincébe, padlásra bújva szerettek volna eltűnni a fenyegető pusztítás, a halál, a gonosz elől, de nem lehetett, nem volt hely, ahol ne fedezték volna fel, meg ne találták volna őket.

El sem tudom képzelni, hogy milyen rettegés lehet az ember lelkében, ha nem tud egy olyan helyet felmutatni, magáénak mondani, amelyre azt mondja: biztonságban vagyok.

János egy ilyen létbizonytalan helyzetet villant fel: „a sárkány odaállt a szülni készülő asszony elé, hogy amikor megszülte, felfalja a gyermekét.”

A sárkány, Isten, a teremtett világ és az ember ősi ellensége. A megszületett Messiás ellen azonban nem tehet semmit, mert nyilvánvaló, hogy az a sárkánynál nagyobb hatalom védelmében van – a Messiás felvitetett az égbe. Az asszony – amely nem más, mint az Isten népe – azonban továbbra is a földön marad, s ki van téve a sárkány dühének. Hova menekülhetne, hova bújhatna? Merre nyerhetne biztonságos menedéket az ellen a sárkány ellen, amelynek ereje még az égi rendet is képes megzavarni, s képes zavart kelteni a földi dolgok Istentől adott rendjében? Az asszonynak, Isten népének egyetlen rejtekhelye lehet: az Úr által elkészített menedék.

Van, hogy az embernek egyetlen menedéke marad: az Isten. Még akkor is, ha látszólag összedől körülöttünk a világ, még ha életünket csapások is sújtják, még ha úgy is érezzük a terhek túl nehezek, a próbák meghaladják erőnket, nekünk kegyelmes, irgalmas és szerető Istenünk van, akihez mindig mehetünk, akinél biztos oltalmat találhatunk. Ezt kell felismernünk, hogy megmeneküljünk. Ahogy a költő is írja:

S mikor völgyünkre tört az áradat

s már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen,

egyetlen kőszikla megmaradt,

egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten.

(Áprily Lajos)