"Haragra lobbantak a népek, de eljött a te haragod és a halottak felett való ítélet ideje, hogy megadd a jutalmat szolgáidnak, a prófétáknak és a szenteknek, és azoknak, akik félik a te nevedet, a kicsiknek és a nagyoknak, hogy elpusztítsd azokat, akik pusztítják a földet." Jel 11,18

Mi vagy nem szeretünk hallani az ítéletet hozó Istenről vagy kárörvendően lubickolunk ebben a témában, ijesztgetve másokat, törvényeskedve mások felett, hogy az Úr majd megbünteti az ilyen embert…

Az azonban tény, s nem szabad elhallgatnunk, hogy egyszer számolnunk kell Isten ítéletével, s az bizony olyan kemény lesz, hogy beleroppan ez a világ. A Heidelbergi káté is felhívja a figyelmet arra, hogy Isten igenis irgalmas, de azt is hangsúlyozza, hogy igazságos is, s felettébb haragszik mind a velünk született bűnért, mind az elkövetett bűnökért, s azokat ítélettel fogja sújtani (10-11 Kf.). Az 5. zsoltárban így olvashatunk erről: „Istenem, te nem leled örömöd a bűnben, nem talál otthonra nálad a gonosz. Nem állhatnak meg szemed előtt a dicsekvők, gyűlölsz minden gonosztevőt. Elpusztítod a hazudozókat; a vérszomjas és álnok embert utálja az ÚR” (Zsolt 5,5-7). Hát a Jelenések könyvében tanúi lehetünk ennek az utálatnak, haragnak és igazságos ítéletnek.

De bármilyen kegyetlennek tűnnek is a csapások, rájöhetünk, hogy tulajdonképpen saját bűneik következményeit kell elszenvedniük az embereknek: a későbbiekben arról olvashatunk, hogy a fenevad bélyegét magukon viselőknek a bőrén fekélyek keletkeztek. A vérontók vért kaptak inni. Azok, akik beszédükkel imádták a fenevadat, azok az emberek nyelvüket rágták kínjukban. Itt pedig arról olvasunk, hogy akik pusztították a Földet, azok pusztulást érdemelnek, s a Föld lendül támadásba: földrengés, villámlás, jégeső keletkezett.

Olykor nekünk sem kell nagyobb büntetés, mint hogy az Úr hagyja, hogy menjünk a magunk feje után, s saját hibáink, vétkeink következményi utolérjenek bennünket. A szüleit nem tisztelő gyermek szükség esetén lehet, hogy támasz nélkül marad. A másokon átgázoló, másokat lenéző, kinevető emberen szívesebben köszörülik a társai a nyelvüket, ha hibázik. Nem lesznek vele elnézőek, sőt kamatostul kapja vissza azt, amit adott. A szerelmet könnyen adó hamar szembesülhet azzal, hogy amilyen könnyen adta magát olyan könnyen el is hagyták. Az irigy, aki sajnálja megosztani társával azt, amije van, aki csak magának gyűjt, elveszítheti mindenét, s az ilyennek kétszeresen is fáj a veszteség. A felelősség, a problémák elől a borozgatás gondtalanságába menekülő könnyen válik alkoholistává. A hazugság rosszindulat, az álnokság visszaüthet a gazdájára. A halasztgatott feladat csak nagyobb gonddá, teherré válik. És hosszan sorolhatnánk a sort. Sokszor mi magunk is tisztába vagyunk, hogy helytelen, amit teszünk, de lelkiismeretünket nagyon ügyesen tudjuk elcsendesíteni. Sokszor mi magunk tisztában vagyunk tetteink következményeivel, mégis reménykedünk, hogy minket majd valami csodálatos módon nem érnek utol. S ha mégis? Akkor legegyszerűbb hibáztatni, káromolni Istent, aki ilyen szörnyű büntetést szabadított ránk. Pedig Isten csak hagyta, hogy a magunk útját, az őnélküle való utat járjuk, nem hibáztathatjuk őt.