"Ekkor pálcához hasonló mérővesszőt adtak a kezembe, és ez a szó hangzott: Kelj fel, és mérd meg az Isten templomát, az oltárt és az ott imádkozókat." Jel 11,1-2

A Jelenések könyvének igéit nyilván többször is el kell olvasni, hogy valami átcsoroghasson az ember értelmébe, lelkébe. Mikor először olvasom, akkor mindig a szó szerinti értelem szerint haladok, s nem tudom nem elképzelni filmszerűen az apokaliptikus látványt, amit elénk tár.

Így akadtam meg elsőre a mérővessző és a mérés elképzelésénél. Az, hogy meg kell mérnie Jánosnak a templomot – megvalósítható. Látom, ahogy precízen pontosan, lépésről-lépésre halad egy kis méteres mérővesszővel, hogy felmérje a hatalmas épületet. Hogy meg kell mérnie az oltárt? Rendben van! Könnyebb feladatnak is tűnik, mint az előző. Na de hogy képzeljem el azt, hogy az ott imádkozókat is meg kell mérnie?

A magasságukat? Ki hány centiméter? Netalántán kartávolságot mért? Hajhossz? Derékbőség? Vagy egymás mellé állította őket, s azt mérte meg, milyen hosszan kanyarog az imádkozó emberek sora?

Nyilván ezek Isten története szempontjából teljesen érdektelen adatok. Itt kell újra elővenni a szöveget, s megkeresni a nem szószerinti értelmet: a templomban imádkozók mérőnáddal való megmérése azt jelzi, hogy Isten számon tartja az övéit, s a védelme alatt állnak.

Nemcsak te tudsz Istenről, hanem Isten is tudja, hogy létezel, élsz, imádkozol, sőt azt is pontosan felméri és látja miben vagy, vagy mi van benned.

S ha azt te is meg tudnád mérni egy mérővesszővel, akkor mi lenne nagyobb: az egód, vagy a szereteted? Az önféltésed, vagy az önzetlenséged? Az aggodalmaskodásod, vagy a hited? A kiábrándultságod, vagy az örömöd?

Milyen jó, hogy Isten mértéke szerint: „ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem.”(Róm 5,20) Tapasztalható, átélhető, bár mérőszalaggal nem mérhető módon…