"…nem tértek meg kezük alkotásaitól, hanem imádták az ördögöket és a bálványokat, amelyeket aranyból és ezüstből, rézből, kőből meg fából készítettek, és amelyek sem látni, sem hallani, sem járni nem tudnak; és nem tértek meg gyilkosságaikból, varázslásaikból, paráználkodásaikból és lopásaikból sem." Jel 9, 20-21

Borzalmas és gyötrő képeket tár elénk a Jelenések könyve a végidőkről. Skorpió-szerű lények, amelyek nem ölik meg az áldozataikat, „csak” elképzelhetetlen fájdalmas kínokat okoznak nekik. Oroszlánfejű, szájukból tüzet, füstöt és ként okádó lovasok, amelyek elpusztítják áldozataikat, de még a lovak farka is gyilkol, mert kígyófejben végződik, s ezekkel marják az embereket.

És mindezen kegyetlen lények láttán, amelyek az emberek elpusztítására törnek, van, aki azt mondja, hogy hogyan engedheti ezt Isten? Hogy hozhat létre a jó Isten ilyen szörnyetegeket?

Van, aki pedig az ember végtelen makacsságát, gonoszságát, megátalkodottságát veszi észre. Mert itt döbbenhetünk rá arra, hogy ez a csapássorozat tulajdonképpen nem más, mint egy hatalmas felkiáltójel, figyelmeztetés, felhívás a bűnben elsüllyedt emberiségnek: TÉRJETEK MEG! Az Úr még mindig vár titeket, mindazok után, ami mögöttetek van, még mindig ad lehetőséget, hát forduljatok ti is felé! Mire vártok még? Recseg és ropog, darabokra szakad ez a világ, de még mindig nyitva áll az Úr kegyelmének a kapuja. Az eddigi hat trombitaszó szörnyű kínja hat csapásnak tűnik első ránézésre, pedig az tulajdonképpen Isten irgalmából hat lehetőség a megtérésre.

S mi a hihetetlenül tragikus és megdöbbentő? Hogy hiába van lehetőségük arra, hogy az Istenhez meneküljenek, ők vadul ellökik az Úr kezét, a csapások láttán csak még inkább megkeményedik a szívük. Nem kellett nekik a szeretőn utánuk nyúló Isten, s nem rettennek meg a haragvó, ítélkező Úrtól sem. Egy megtérésről sem számol be a Szentírás csak bálványimádásról, gyilkosságról, paráznaságról, lopásról, varázslásról, az Úr hibáztatásáról.

A bűnös embert elkápráztatta a fenevad látszólagos hatalma, tobzódott saját vétkeiben, tetszett neki bűnös élete, s nem akarta tudomásul venni, hogy a vesztébe rohan, csak egyre inkább megkeményítette a szívét, s káromolta Istent a csapások miatt. De nem vagyunk –e néha mi is ilyenek életünk próbái láttán?

Egy ember dühödten rohant ki a kórházból, aznap veszítette el egy barátját. Azt hitte csak egyszerű rutinműtét lesz, s bár mindent megtettek, mégis meghalt a barát az orvosok kezei között. Haragjában fennhangon, dühödten, s vádlón kérdezte: Isten az, aki ezt engedi? Milyen Isten az ilyen? Aztán hirtelen szembetalálta magát egy kereszttel. Megpillantotta a töviskoszorúzott, sebektől borított testet. S elszégyellte magát: hát ilyen Isten… morogta maga elé.

Olyan Isten, aki utánunk jött és utánunk jön, ha elszakadnánk, aki emberré lett, hogy közel legyen hozzánk, aki keresztre ment, hogy mi élhessünk. Térjetek meg!