„Amikor feltörte a hetedik pecsétet, csend lett a mennyben mintegy fél óráig.” Jel 8,1

Két éve, amikor a koronavírus járvány miatt először volt részünk a digitális oktatás lehetetlenségét megtapasztalni, még a mentőállomás mellett laktunk. Ment az óra, amikor az egyik diákom megkérdezte, hogy merre lakunk, mert folyton szirénáznak a mentők. Én erre visszakérdeztem: volt mentő?

Különösem városon igaz, hogy teljesen megszoktuk a zajt. Már fel sem tűnik. Vagy ha nincsen zaj, mert nem hallatszik be az utcáról, akkor csinálunk a lakásban. Tévé vagy zene szól, csak hogy ne legyen csend. Elszoktunk a csendtől. Aminek békét kéne adnia, és nyugalmat, az sokszor félelmetessé lesz. Félelmetes, mert a csendben akaratlanul is jobban figyelek a másikra, vagy éppen saját magamra. Feszélyez a csend a másikkal szemben. Kellemetlen, hogy nem tudunk egymásnak mit mondani. Nem tudunk közösen hallgatni. A magam csendje lehet, hogy még félelmetesebb, mert van időm befelé figyelni, és akkor meglátom a hiányosságaimat, a hibáimat. Szembesülök a gyengeségemmel, a bűneimmel, az összes kérdésemmel, amit nem szeretnék feltenni sem magamnak, sem Istennek. Pedig a csendben előbb vagy utóbb elkezdek beszélgetni az Istennel, ő pedig szembesíteni fog saját magammal. Ezt pedig nem akarom.

Félelmetes, de a csend lehet a csúcspont. Az a pont, amikor minden és mindenki hallgat még a mennyben is, mert eljött az imádság ideje. Szavak nélkül. Csak oltár van, meg aranyfüstölő, meg füstölőszer és füst, ami az Isten felé száll úgy, ahogyan az én imádságaimnak is Isten felé kellene szállnia. Egy apró, alig hallható hang, amikor feltörik a hetedik pecsét is, hogy aztán fél órára elhallgasson minden. Még nincs trombitaszó, csak hét trombita. De még csönd van. Még az imádság ideje van. Most még a kegyelem ideje van, és én beszélhetek az Istennel. Csak merjem megtalálni hozzá a csendet!