Sem sem

„Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.” (15-16.)

Aki rendszeresen felfrissíti magát teológiai szakirodalommal, az bizonyára találkozott John R.W. Stott egyik nagyon elgondolkodtató könyvével, ami szinte napra pontosan egyidős velem, szóval már negyven egy éve a piacon van. „Amit Krisztus az Egyházról gondol” című munkájának 116. oldalán Stott arról értekezik, hogyha választania kellene a hét gyülekezetnek írt levelekből egyetlen egyet, ami a mai kor egyházára és gyülekezeteire vonatkozik, amelyik tűpontosan mutat rá a jelen problémáira, akkor ő bizonnyal ezt választaná. A kétezres évek gyülekezeteinek nagy többsége a protestáns nyugaton a langyosság teológiai problémájával küzd és ebben vívja -rendszerint – vesztes csatáit. Laodicea a tipikus vallásos közösség mintapéldája, amelyik azt gondolja, hogy mindent megtesz, de közben szinte semmit. Vannak cselekedetei, talán még egészen látványos dolgai is, de közben az Isten országának építése szempontjából teljességgel használhatatlan a közösség. A forró víz kiváló fürdésre, tisztálkodásra, a termál források ereje ismert volt a gyülekezetben, s ugyanígy tudták az emberek, hogy a tiszta hideg víz tökéletesen oltja a szomjúságot. De a langyos, zavaros víz nem jó sem erre, sem arra, hiszen fürdeni benne éppen olyan rossz, mint megkóstolni vagy inni belőle. Ezzel el is érkeztünk a „jobb ma egy tisztességes ateista, mint egy képmutató keresztyén” problémához, legyen szó az egyén vagy a közösség szintjén a témáról. Mert a laodiceai gyülekezet bűne nem abban áll pusztán, amit tesz vagy nem tesz, hanem amit közben önmagáról gondol és állít. Fennen hirdeti, és magáról tökéletesen elhiszi, hogy tiszta hideg víz vagyok, szomjoltó, frissítő, mindenki, aki szomjas jöjjön és igyék, miközben vize poshadt, langyos, ivásra alkalmatlan. Meleg víz vagyok, gyógyító, erősítő, gyere és mártózz meg bennem, miközben a langyos posványban nem gyógyulni, hanem még betegebbé tud válni az ember. Ezért kell a közösségeinknek és nekünk benne élőknek is folyamatosan önvizsgálatot tartani és feltenni a kérdést: Csakugyan azt teszem, amit tennem kell? A gyülekezeti alkalmaink, programjaink, amik vagyunk és amit teszünk, csakugyan Isten országát építik? Átadjuk a meghívót a királyi menyegzőre, hívogató előképei vagyunk az Isten csodálatos országának? Ő az ajtó előtt áll és zörget, de csak az hallja meg és engedi be őt, akinek hallását és látását nem homályosította el önnön nagyságának émelyítő képe.