„Vigadjatok a mi erős Istenünk előtt, ujjongjatok Jákób Istene előtt!”

Zsolt 81,2

A mai zsoltárvers egy érdekes kérdést vet fel: lehet-e parancsra vigadni, ujjongani, azaz örülni? Lehet-e őszinte az örömünk, ha belül valami rág: ha nem jól mennek a dolgaink, ha bánat ért, ha nyomorúság van bennünk vagy körülöttünk? Lehet-e igazán örülni, ha nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, amikor semmi nem úgy sikerül, ahogy elvártuk, amikor ahelyett, hogy megoldódnának a problémáink, mindig újabbak jönnek? Vagy elég csak mosolyra formálni az ajkunkat és már minden jó lesz? Egyáltalán kell-e mindig a „happy feeling”?

Az öröm, a boldogság ugyan érzés, de inkább pozitív lelkiállapot, amikor minden jó, minden sikerül, minden a mi elképzelésünk szerint alakul. A baj csak az, hogy rendszerint ez nem egy hosszan tartó folyamat, inkább csak megjelenik és eltűnik.

Hosszabbá úgy lehet tenni, hogy nem az érzést keressük, hanem azt, ami a boldogság forrása. Ha megtaláljuk, hogy mi és miért okozta azt a jó érzést bennünk, ha tudjuk, hogy mit keresünk, akkor meg is fogjuk találni a nemszeretem események között, a nehézségben, a bajokban, betegségekben – vagyis mindenben, ami velünk és bennünk történik. Ebben a keresésben tud nagy segítség lenni a hála. Mert mindaz, amiért hálát tudunk adni Istennek, az lehet a boldogságunk forrása. És akkor nem parancsra kell örvendeznünk az Úr előtt, hanem belülről, a hála érzéséből fakadóan.

Túrmezei Erzsébet tanácsát érdemes megfogadni:

Ha napjában csak egyszer kicsit elcsendesednél,

és egyedül Istennel kicsit csendben lennél,

kérdések oldódnának, balzsam hullna sebedre,

ez a csendesség lenne út az életre.

Szüntelen imádkozzatok!

Mindenért hálát adjatok!

És az Isten békessége megőrzi majd a szívet és a gondolatokat.