Duális világunkban hajlamosak vagyunk a két végpont között levő dolgokat ellentéteknek beállítani s közben megfeledkezünk a közöttük levő árnyalatokról. Ilyen ellentétpárokban gondolkodunk, mint a jó és rossz, könnyű és nehéz, rövid és hosszú – és még sorolhatnánk. Különösen gyakori a világosság és a sötétség szembeállítása, holott a sötétség nem ellentéte a világosságnak, hanem a hiánya. Ugyanis ott van sötét, ahol nincs világosság. Vagyis ahol világosság van, ott nincs sötétség. Ha a sötétségben megjelenik akárcsak egy apró fény is, már nem beszélhetünk teljes sötétségről.

Igénkben arról van szó, hogy „Isten világosság és nincs benne semmi sötétség”. Ha ezt úgy értjük, ahogy később a levélből ki is derül, hogy a levél írója a világosságot az igazsággal, a sötétséget pedig a bűnnel, a hamissággal azonosítja, akkor nem is lehet másként, hiszen Isten és a bűn nem férnek össze. Mint ahogy a világosság és a sötétség sem.

Jézus szavaiból, amikor azt mondja magáról: „Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” hatalmas bíztatás árad. Nincs más dolgunk, csak követni Őt és esélye se lesz nálunk a sötétségnek.

Ha pedig úgy éreznénk, hogy elborít a sötétség, ne feledjük: elég a hit apró gyertyalángja, hogy oszlani kezdjen a sötét és kibontakozhasson előttünk az út. Minél inkább merünk hinni, annál jobban láthatjuk hova lépjünk. És ahogy haladunk lépésről lépésre az Isten útján, úgy lesz egyre világosabb bennünk és körülöttünk.

Ezért

„Vigyázzatok a kis gyertyákra,

A lángot el ne oltsa a szél!

Támasszatok az égnek létrát

„készítsétek az Úrnak útját”

Amíg ideér”.

(Lukátsi Vilma: Ádvent)