„Kérlek azért titeket, testvéreim, az Isten irgalmasságára, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul.” Róma 12,1

Elénk állítja ez a bibliai vers a keresztyén élet gyakorlati oldalát. Milyen ez az élet? Viszontválasz a kegyelemre. Hálából, önként. Ennek az Igének az alapján fogalmazták meg a Heidelbergi Káté írói is a feleletet arra a kérdésre, hogy „Miért hívnak téged keresztyénnek?” így: „Azért, hogy magamat élő hálaáldozatul Neki átadjam”. Ez az élet tehát olyan élet, amibe magunkat mindenestől bele kell adnunk. Belülről és kívülről. Az életemet a maga mélységeivel és magasságaival. Kudarcaival, harcaival, sikereivel. Mindent, amire azt szoktam mondani, hogy az enyém. Az időmet, munkámat, érzéseimet, jogaimat, akaratomat, kötelességeimet, pénzemet. A betegségemet, gondjaimat, bűneimet, halálomat, egész sorsomat.

Az ajánlat az életünkre nézve pedig sokfelől jön. Igényt tartanak rá sokan. A legkülönbözőbb hangok hívnak: add nekem a lelkedet, a gondolataidat, a szeretetedet, nekem add az idődet, a jelenedet, a jövődet! Nem könnyű dönteni. Könnyebb kétfelé vagy még sokkal többfelé is sántikálni, ide is, oda is egy kicsit engedni, magunkat szétosztani. De nem lehet két úrnak szolgálni. Csak egynek. A sok feléd nyúló kéz közül egyedül az átszegezett kézben van biztonságod.

Okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat! Az eredeti görög szöveg így mondja: Ez legyen a ti logikus istentiszteletetek! Feltehetjük a kérdést: Van logikátlan istentisztelet is? Igen, van. Ha elválasztjuk a „kegyes”, vasárnapi életünket a valóditól. Ha hasadt életünk van, ha a kettő között nagy a különbség. Az logikátlan, nem okos, nem bölcs. Odaszánni testünket, lelkünket, szellemünket, egész valónkat – ez legyen a mi okos istentiszteletünk.

A keresztyén élet áldozat. Megrettenünk e szó hallatán. Magamat áldozatul adni sokszor jelenti azt, hogy feláldozom a magam akaratát, tervét, elgondolását, igazát, idejét. A magam dicsőségét. Talán éppen azt kell áldozatul adni, amit pedig úgy szeretnénk megtartani, növelni, érvényesíteni.

Hol van az az oltár, ahol felajánlhatjuk áldozatul életünket? Nem kell messzire mennünk. Mindabban a hiányban, fájdalomban, feladatban, nyomorúságban, ami a másik ember életéből feléd kiált. Ott van, oda teheted, amit Krisztusnak áldozni tudsz és akarsz. Add oda az eszed, a kezed, a szemed – szolgálatra a világban! Sónak, fénynek, kovásznak add! Mert Ő is így adta magát. Nem azért jött, hogy Neki szolgáljanak, hanem, hogy Ő szolgáljon.

Add az életedet! – ezt halljuk halálunkig szüntelenül. Neki adjuk, az egyedül méltónak, mert megfizette az árat értünk, hogy mi is odaadjuk az életünket másokért.